Gondolom, sokakban megáll az ütő, legtöbbjük inkább addig szabályozná a közszolgálatiságot, amíg az elérné a pártatlan tájékoztatás olyan fokát, amitől még az Amnesty International, meg az ötszázadik óberfüggetlen zsurnaliszta zabhegyezőszervezet is parasikollyal élvezne a gatyóba bele.

Én nem. Persze, miért is?

Konkrétan azért, mert ez mese habbal. Majd, valamikor, talán, de most a kutyának sincs rá szüksége, plusz ez a közszolgálatiság túlságosan is bizonyított tizenöt év alatt.

A legenda ott dőlt meg, amikor a neves ügyvezető alelnök szemrebbenés nélkül baszott ki mindenkit a régyióból, akire azt mondták odafönt, hogy megbízhatatlan.

Amúgy rábasztak, mert az illetőket tárt karokkal fogadták mindenütt, s ha valamelyik mégsem volt ellenség, ettől betonbiztosan az lett; lehet most őket átkozni, de teccettek volna gondúkodni akkó!

No, itt álljunk meg pár csendes percre, aztán sebesen számoljunk le pár legendával.

Mindenekelőtt azzal, hogy a közszolgálati pártossága komolyan befolyásolna bárkit is. Igen? Muhaha! Na jó, kontraproduktívan, esetleg, de az se egy nagy relevancia. Kilencvennégy magasságában olyan komcsizás, meg pufajkásozás ment, annyira nem lehetett hallani az ellenzékről csak rosszat; oszt micsinált a választópolgár, a hülye? Jó alaposan elküldte a gazdit a levesbe. És koránt sem nem vagyok meggyőződve, hogy a korábban említett pártbuzi lófaszjóskák miatt. Aki nem volt hülye, látta anélkül is, hogy azok ott szemétládák, azt meg még nem, hogy de amazok is; no, kire savaztak volna ezután?

Aztán kilencvennyolcra a pógár szépen elszokott a királyitól, Jónás Ritának mégiscsak szívesebben becserkészte volna a lompost, mondhatni Gyuláék a saját propagandájuknak ásták a sírt a kertévék beengedésével, pedig ők is kirúgták a gyanús elemeket, nem kell aggódni.

Jó példa még a Duna, amelyik, ha kulturának látszó tárgyakról van szó, akkor kalap le, ellenben Antallék kitalálták igen jól: a mai napig sikerül összehozni, hogy valamelyik bústekintetű főmagyar tudjon ott ülni — Csoóri és Sára söndörök neve talán mond valamit —, ami elég látványosan meghatározza, mit közszolgálatoznak kifelé a túliaknak.

A Csillagszemű Juhászék meg ott kúrták el, de nagyon, amikor kibaszták a mára pártkeltévé átalakult Naptévét, ami akárhová száműzve is mindig simán verte a királyi aktuális reggeli akármilyét, noch dazu a Napkelte hozta a pízt, a szép, daliás polgáremberek meg hordták elfele, és nem nagykanállal, hanem dömperrel, de inkább konténerrel, ha már. Csoda, ha Megyóék visszaerisztették az elkóborolt csemetét? Naugye.

Összefoglalván: mit is ád nekünk a közszolgálatiság? Mindenekelőtt az aktuális kormány nyalását, kösz, ezért nem éri meg. Mit vesz el tőlünk? Ha éppen nem a pártkelte van, akkor kőkemény pénzeket, amik oda landolnak, ahová szánják őket: az aktuális akármiközeli zsebikékbe.

Ha 2010-ben — de tőlem legyen holnap — én lennék Isten kegyelméből Magyarország miniszterelnöke, úgy rúgnám picsán az egész közszolgálati médiát, hogy még Zánkán is durrogna.

Aki még mindig nem érti, az tegye fel a kezét, oszt mars a sarokba!