Elefánt blogja vezetett Seres cikkéig, korábban meg Tóta postja is volt, de régóta gyűlt ez is.
Volt nekünk többek közt egy rendszerváltás nevű tárgyunk, az itt a lényeg. Meg az, hogy akkor hirtelen a többség ellenzéki lett, páran ellenben elszegődtek pártszócsőnek, vagy valami hasonlónak; a Propelleres (Stefka) és a Kornya Bajszú (Pálfy G.) máig visszatérő rémálom Antallék idejéből, mert már akkor is a médiafölény volt a lényeg.
Akkortájt a pártmikrofon a nem kedvelt dolgok közé tartozott (kábé, mint a szartorta takonymázzal, és alulöltözött csigákkal cizellálva), főleg az értelmiség körében, de azért azt is nyugodtan kimondhatom, hogy a magyar királyitól a pufajkásozó Parabola magasságában kezdtek elridegülni a nézők, márpedig akkor még nem lehetett a retekklubra meg a csigatévére se fogni, nyuszi meg szóba se jön: a konnotált répa már akkor sem a médiába, hanem a médiaszereplők seggébe volt való.
Mentségükre legyen mondva, messze nem annyira, mint most.
Köpni fognak sokan, de akkoriban a 168 róka is olvasható volt. Antallék ekézéséig. Hornék bejövetele után is egy darabig. Az Antalli elkúrás ugyanis nagyon egy táborba rántotta a médiamunkásokat. Aztán lassan szerelmesek lettek a szocikba, a közönség meg hájpolt hozzá. Orbánék alatt megint ellenzék lettek, kicsit visszakapaszkodtak, de Megyó idejében végképp eldőlt, párthetilapnak is gyengék már.
Az első szimbolikus lépés egyébként 1998-ban esett meg — mert Havas pár napos flörtje a kormányszóvivőséggel kevés, még ha elfogult és tahó is. Az illető konkrétan nem író volt; csak később lett azzá, de engem, az akkor még naív embert hanyatt baszott, amit csinált, mint Klicskó a dél-afrikai szegénygyereket.
Mert mit is csinált őkelme, ugyan mit is?
Konkrétan megfogta, a zsebébe tette egy szakma hitelét, szépen elsétált vele a legközelebbi kukáig, belepottyantotta, majd biztos, ami biztos alapon még fel is gyújtotta, hogy aztán vizelettel olthassa el a füstölgő maradványokat. Ezért cserébe külön kitaláltak neki egy minisztériumot, amit aztán a tanulékony cocik is átvettek a maguk módján, mert jutalmazandó kádereknek ideális, hiszen úgy istenigazából a Nemzeti Szarfűrészelő Minisztérium név lenne neki a legalkalmasabb.
Ami idáig olyan dolog, hogy a politika kis hazánkban az iszapbirkózásnak az a verziója, amiben iszap helyett kolerával fertőzöttek ürülékét használják a nemzet nagyobb dicsőségére; és mindenki nagyon de nagyon tanulékony: ha az egyik fél a szar küzdelemben való felhasználásának újabb varázslatos technikáját veti be, a másik pfújol a tetszetőség kedvéér, majd mihamarabb megsérti a legújabb szellemi termék alkotói jogait, persze találékonyan átalakítva; bár mostanság már az sem szempont.
Ám míg odáig többé kevésbé ilyenkor a média valamit röfögött, vagy legalább elsütött valami ejnyebejnyének látszó tárgyat, ebben az esetben picit morgolódott, majd ahelyett, hogy közönyével tüntette volna ki, nyálcsorgatva inalt az újdonsült miniszter sajttájaira, mert ugye ő hírből él.
Aztán aktuális pártunk és kormányunk hatalmi szóval elkezdte a neogecizmust a médiával; és igen, a végére már a kutya se törődött vele, sőt. Istenem, szétverték picit a Nemzetet, és a nagy kalapácsolás nyomán keletkezett hézagokat feltöltötték az Új Mao ötvenedszerre is csődbe lavírozó stábjával, megalkotva a Kádár-korszak utáni médiakorszak első par excellence pártlapját: a régi Népszabó polgári verzióját.
Nem kell aggódni, a túloldal is kitermelte lassanként a magáét, lehet, vicces, de a Népszabó éppen a pártkatonának tartott (Teller-levél megvan?) Eötvös felbuktatása óta az igazi maszop-lap, még ha az etalont megverni képtelen is: na ja, ott nem cseréltek trepniszám munkatársakat a nemes cél érdekében, ezért aztán olvasható maradt, csak persze polarizált szemüveg nélkül kiolvashatatlan belőle, mi is történt igazából.
Ezek a kellemes dógok, öszekombinálva a felülről jövő beperellek te genyó, ha nem tetszik, amit írsz típusú irállyal kombinálva hozták ezt, amit látunk magunk előtt. Adott a korábban leírt híg fosban birkozás, amiről a média nem úgy tudósít, hogy leírná; barátom, ezek híg fosban tolják a cuccot; hanem éppen hogy a híg fost magát töltik a nyomdagépek festéktartályaiba, azzal nyomják a napi frankót, persze mindig a másik híg fosát, úgy szakszerű.
És az emberek nem felejtettek semmit apánk óta, mert rákaptak az ízre. Mit rákaptak? mint a három hete szenvedő hernyófüggő, úgy cuppantak rá, nyelik; sőt ! tolják be intrabénásan egyre mélyebben, egyre beljebb a benne foglalt tömény híg fost: tiefer, baby, tiefer, tiefer, komm', komm', schpritz, schpritz, aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaah!
Non olet.
Volt nekünk többek közt egy rendszerváltás nevű tárgyunk, az itt a lényeg. Meg az, hogy akkor hirtelen a többség ellenzéki lett, páran ellenben elszegődtek pártszócsőnek, vagy valami hasonlónak; a Propelleres (Stefka) és a Kornya Bajszú (Pálfy G.) máig visszatérő rémálom Antallék idejéből, mert már akkor is a médiafölény volt a lényeg.
Akkortájt a pártmikrofon a nem kedvelt dolgok közé tartozott (kábé, mint a szartorta takonymázzal, és alulöltözött csigákkal cizellálva), főleg az értelmiség körében, de azért azt is nyugodtan kimondhatom, hogy a magyar királyitól a pufajkásozó Parabola magasságában kezdtek elridegülni a nézők, márpedig akkor még nem lehetett a retekklubra meg a csigatévére se fogni, nyuszi meg szóba se jön: a konnotált répa már akkor sem a médiába, hanem a médiaszereplők seggébe volt való.
Mentségükre legyen mondva, messze nem annyira, mint most.
Köpni fognak sokan, de akkoriban a 168 róka is olvasható volt. Antallék ekézéséig. Hornék bejövetele után is egy darabig. Az Antalli elkúrás ugyanis nagyon egy táborba rántotta a médiamunkásokat. Aztán lassan szerelmesek lettek a szocikba, a közönség meg hájpolt hozzá. Orbánék alatt megint ellenzék lettek, kicsit visszakapaszkodtak, de Megyó idejében végképp eldőlt, párthetilapnak is gyengék már.
Az első szimbolikus lépés egyébként 1998-ban esett meg — mert Havas pár napos flörtje a kormányszóvivőséggel kevés, még ha elfogult és tahó is. Az illető konkrétan nem író volt; csak később lett azzá, de engem, az akkor még naív embert hanyatt baszott, amit csinált, mint Klicskó a dél-afrikai szegénygyereket.
Mert mit is csinált őkelme, ugyan mit is?
Konkrétan megfogta, a zsebébe tette egy szakma hitelét, szépen elsétált vele a legközelebbi kukáig, belepottyantotta, majd biztos, ami biztos alapon még fel is gyújtotta, hogy aztán vizelettel olthassa el a füstölgő maradványokat. Ezért cserébe külön kitaláltak neki egy minisztériumot, amit aztán a tanulékony cocik is átvettek a maguk módján, mert jutalmazandó kádereknek ideális, hiszen úgy istenigazából a Nemzeti Szarfűrészelő Minisztérium név lenne neki a legalkalmasabb.
Ami idáig olyan dolog, hogy a politika kis hazánkban az iszapbirkózásnak az a verziója, amiben iszap helyett kolerával fertőzöttek ürülékét használják a nemzet nagyobb dicsőségére; és mindenki nagyon de nagyon tanulékony: ha az egyik fél a szar küzdelemben való felhasználásának újabb varázslatos technikáját veti be, a másik pfújol a tetszetőség kedvéér, majd mihamarabb megsérti a legújabb szellemi termék alkotói jogait, persze találékonyan átalakítva; bár mostanság már az sem szempont.
Ám míg odáig többé kevésbé ilyenkor a média valamit röfögött, vagy legalább elsütött valami ejnyebejnyének látszó tárgyat, ebben az esetben picit morgolódott, majd ahelyett, hogy közönyével tüntette volna ki, nyálcsorgatva inalt az újdonsült miniszter sajttájaira, mert ugye ő hírből él.
Aztán aktuális pártunk és kormányunk hatalmi szóval elkezdte a neogecizmust a médiával; és igen, a végére már a kutya se törődött vele, sőt. Istenem, szétverték picit a Nemzetet, és a nagy kalapácsolás nyomán keletkezett hézagokat feltöltötték az Új Mao ötvenedszerre is csődbe lavírozó stábjával, megalkotva a Kádár-korszak utáni médiakorszak első par excellence pártlapját: a régi Népszabó polgári verzióját.
Nem kell aggódni, a túloldal is kitermelte lassanként a magáét, lehet, vicces, de a Népszabó éppen a pártkatonának tartott (Teller-levél megvan?) Eötvös felbuktatása óta az igazi maszop-lap, még ha az etalont megverni képtelen is: na ja, ott nem cseréltek trepniszám munkatársakat a nemes cél érdekében, ezért aztán olvasható maradt, csak persze polarizált szemüveg nélkül kiolvashatatlan belőle, mi is történt igazából.
Ezek a kellemes dógok, öszekombinálva a felülről jövő beperellek te genyó, ha nem tetszik, amit írsz típusú irállyal kombinálva hozták ezt, amit látunk magunk előtt. Adott a korábban leírt híg fosban birkozás, amiről a média nem úgy tudósít, hogy leírná; barátom, ezek híg fosban tolják a cuccot; hanem éppen hogy a híg fost magát töltik a nyomdagépek festéktartályaiba, azzal nyomják a napi frankót, persze mindig a másik híg fosát, úgy szakszerű.
És az emberek nem felejtettek semmit apánk óta, mert rákaptak az ízre. Mit rákaptak? mint a három hete szenvedő hernyófüggő, úgy cuppantak rá, nyelik; sőt ! tolják be intrabénásan egyre mélyebben, egyre beljebb a benne foglalt tömény híg fost: tiefer, baby, tiefer, tiefer, komm', komm', schpritz, schpritz, aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaah!
Non olet.
Utolsó kommentek