Most jól megkaptam. Pellengérre lettem, lehet köpködni.
Le lett írva, hogy ez a mavo „piszkálja a normális szexualitású embereket”, valamint cúna elfogult: „a baloldalra csak pacsi, a jobbra pedig korbács [...] csapkod össze-vissza”.
Csúnyabácsi: én nem piszkálom a heterókat. Vagy azokat, akik esténként valami kies bordélyban talpigbőrbe öltözött szuahéli dominákkal szúratják át az mellük bimbaját, ha neked az a normális szexualitás; de nekem kurva mindegy. Ha érted, miről írok. Ha nem, asse baj, szeretek röhögni amikor hülyemagyarok kaminautolnak, hogy igen, nincs ikúm, de magyar vagyok; az is van olyan jó szórakozás, mint amikor hülyezsidóék verik magukat két koktél mellett, hogy deafaszisták.
Á, nincs vége. Ami most jön, az még olyanabb.
„Ami nekem fáj (meg furcsa is), hogy a címkefelhőjében vajon melyik kulcsszó vezet 17 előfordulással? HÜLYEMAGYAR. Bravó, mavo. Ez a felejthetetlenül gyatra Tóta W. Marha blogjának egyik kedvenc böffentése; mavo elirigyelte tőle, és mert saját hasonló ocsmánykodásra a jelek szerint nem tellett, hát le is nyúlta. Akár ha szart lopott volna a trágyatelepről...”
Megjegyzem, az effélék szoktak esténként, gyertyafénynél susmorogni egymás közt, aztán néha, némi hatásszünet után, gondosan körülnézve kibökni a frankót, hogy hülyezsidó. Na jó, néha napfénynél is, de akkor rituális mosdás keretében hozzáteszik, hogy de nem vagyok ám faszista.
Az lehet, hogy nem vagy faszista, de hogy hülye, az tuti; hamarost a tippmixben fogsz szerepelni a csak háromszázas kötésben játszható fogadások közt; annyira.
„Kíváncsi vagyok, hogy bármely szomszéd országban az efféle emberkék az adott többséget sorozatosan lehülyézve meddig maradnának veretlenek? Nem hinném, hogy egy "hülyeromán" szóval sűrűn felcímkézett blog gazdája Bukarestben ne kapna pár fülest...”
Na, ez a másik, amit imádok. Ha valaki basztassa az ecceri hülyemagyart, akkor az megkapja, hogy háhá, a többséget gyalázza.
Konkrétan anyád picsáját, azt! Az baszna be, ha a hülyemagyar lenne többségben. Persze, meglehet, végül is Schwarze Pako is megél belőlünk, de a fene tudja, én még reménykedek. Pont azért lehet hülyemagyart kiabálni, ha lát egyet az ember, mert nem ő az átlag. Néha feltűnik, ostoba feje idióta fáklyaként leng ki a tömegből, hogy lehessen sírva röhögni rajta, de nem hozzá hasonló arcok csápolnak az utcán talpig bekecsben, ha érted, miről vakerok.
Hoppá, meg hogy románéknál ezt nem lehetne csinálni. Ragozzuk, bazmeg, ragozzuk, mert megéri. Biztosan odabaszna a Vatra Romanesca valamelyik hülyerománja, hogy ácsi, el a kezekkel a tiszta fajú román vértől, különben benyomok egy tótlengőt te büdösmagyar, mi? Vagy Ján barátunk emelné intő ujját a magosba, s bömbölné a nagyszlovák táj felett zengő baritonján, hogy eddig cudar szlovákellenesek, és ne tovább?
Érdekes, mert a tót meg a szőröstalpú egyebekben az konkértan kurvára fúj, sőt, az Azok egyik par excellence manifesztációja, ellenben, ha a magyart báncsák a Zidegenszívűek, akkor egyből követendő példa. És hogy még faszább legyen, pont azért, ahogyan védi a nagyrománt meg a nagyszlovákot; a na, tanádd mán ki, kitől. Észfaszmegáll.
Jó, már akkor is lehetett érezni, hogy ezekben valami nem teljesen kerek, amikor először összeröffentek Blut und Ehre-szeánszozni: külön-külön irtanák egymást, meg rohadtmagyar, meg büdöstót, de a libsik ellen még összefognak. Most kicsit bájolognak, aztán este hazamennek, oszt magyarázzák a bizonyítványt a zasszonynak, hogy ugye Ján, a faszé ölelgetted azt a szlovákirtót, s ki-ki nyugalomban kezdi a másik fajának olthatatlan gyűlöletét esmeg.
Végül intelem is van.
„Hát idehallgass, mavo, és ti is, vadliberális csahosaink! MAGYAROK VAGYUNK, MAGYAROK MARADUNK, keresztények (bezony...), heteroszexuálisok, stb. Ugyanolyan és ugyanannyi joggal, mint bárki magyargyalázónak van ebben az országban! Leszállni rólunk, de sürgősen - és amíg nem késő!”
Összefostam magamat.
Nem attól, te kis butus, hanem attól, ahogyan félnek. Hogy éppen tőlem, vagy mástól, egyre megy. Két ordas méretű, nagy nyilvánosan elkövetett önmellbebaszás közt pillogva körülnéznek, és belegondolnak, mi lenne, ha Azok lennének olyanok, mint Ők.
Csúnya világ lenne, az tény.
Esténként vadul lengenének a tetűhinták, ahogy a disznógyűlölők Fa testápolóval kergetnék a magyart tűzfal hátú kancigányok társaságában, és időnként lenne heteróverés, meg buzikat molesztáló csajok felrúgása lenne a műsor.
Szar lenne, mert akkor az ő jogaikért kellene kajabálnom, és amilyen hülye vagyok, meg is tenném. Nem érdemlik ugyan meg, de Voltaire, ugye, hadd ne kelljen.
Bevallom amúgy, valahol értem én ezeket az embereket. Annyiszor hangoztatták már, hogy aki az ő fogalmaik szerint nem magyar, az ugyan, hasítson már odébb, meg hogy a buziknak lófasz a seggükbe, nem jog, meg hogy Azok deviánsak, hogy teljesen azt hiszik, ez a normális viselkedés, ha rájuk nem eléggé hasonlító ember a téma, és ezért másoktól is ezt várják el.
Pedig nem így van ez.
A Juden ’rausra nem válasz, hogy ikszipszilonok húzzatok a vérbe, és növessz tetűhintát, különben nem vagy ember. A buzik jogainak meg nem adására meg az nem releváns válasz, hogy akkor minden hatalom a buzuló népé.
Már önmagában komikus, hogy intelligens életformáknak látszó tárgyaknak azt kell magyarázgatni, hogy az ő jogaik attól nem csorbulnak, ha másoknak ugyanannyi lesz, mint nekik.
Meg hogy felesleges azt belengetniük, hogy deőkmagyarok, meg hogy deőkheterók.
Sztakkómivahe?
Én is demagyar vagyok, és deheteró, oszt valahogy mégsem akarom ezt addig ismételgetni, amíg a világomat zavaró nemheterók meg a nemmagyarok eltűnnek valami kénköves füstben ebből a mi kis országunkból egyenesen a Tel Avivba, oda, s én itt maradok, az igazi, normális szittya valómban a büdös nemilyenek nékül, a nagy löttyös férfiindulatomal (na, ezt meg Karinthytól nyúltam), és akkor nekem végre dejó lesz, mert senki sem mondhatja nekem, hogy hülyemagyar vagyok.
They livin’ in the past. Ami szintén egy Hendrix-szám alcíme.
A szerző kedvéért íme az eredeti post: Lenyúlta azt, ami eredetiben is gyatra volt...
Le lett írva, hogy ez a mavo „piszkálja a normális szexualitású embereket”, valamint cúna elfogult: „a baloldalra csak pacsi, a jobbra pedig korbács [...] csapkod össze-vissza”.
Csúnyabácsi: én nem piszkálom a heterókat. Vagy azokat, akik esténként valami kies bordélyban talpigbőrbe öltözött szuahéli dominákkal szúratják át az mellük bimbaját, ha neked az a normális szexualitás; de nekem kurva mindegy. Ha érted, miről írok. Ha nem, asse baj, szeretek röhögni amikor hülyemagyarok kaminautolnak, hogy igen, nincs ikúm, de magyar vagyok; az is van olyan jó szórakozás, mint amikor hülyezsidóék verik magukat két koktél mellett, hogy deafaszisták.
Á, nincs vége. Ami most jön, az még olyanabb.
„Ami nekem fáj (meg furcsa is), hogy a címkefelhőjében vajon melyik kulcsszó vezet 17 előfordulással? HÜLYEMAGYAR. Bravó, mavo. Ez a felejthetetlenül gyatra Tóta W. Marha blogjának egyik kedvenc böffentése; mavo elirigyelte tőle, és mert saját hasonló ocsmánykodásra a jelek szerint nem tellett, hát le is nyúlta. Akár ha szart lopott volna a trágyatelepről...”
Megjegyzem, az effélék szoktak esténként, gyertyafénynél susmorogni egymás közt, aztán néha, némi hatásszünet után, gondosan körülnézve kibökni a frankót, hogy hülyezsidó. Na jó, néha napfénynél is, de akkor rituális mosdás keretében hozzáteszik, hogy de nem vagyok ám faszista.
Az lehet, hogy nem vagy faszista, de hogy hülye, az tuti; hamarost a tippmixben fogsz szerepelni a csak háromszázas kötésben játszható fogadások közt; annyira.
„Kíváncsi vagyok, hogy bármely szomszéd országban az efféle emberkék az adott többséget sorozatosan lehülyézve meddig maradnának veretlenek? Nem hinném, hogy egy "hülyeromán" szóval sűrűn felcímkézett blog gazdája Bukarestben ne kapna pár fülest...”
Na, ez a másik, amit imádok. Ha valaki basztassa az ecceri hülyemagyart, akkor az megkapja, hogy háhá, a többséget gyalázza.
Konkrétan anyád picsáját, azt! Az baszna be, ha a hülyemagyar lenne többségben. Persze, meglehet, végül is Schwarze Pako is megél belőlünk, de a fene tudja, én még reménykedek. Pont azért lehet hülyemagyart kiabálni, ha lát egyet az ember, mert nem ő az átlag. Néha feltűnik, ostoba feje idióta fáklyaként leng ki a tömegből, hogy lehessen sírva röhögni rajta, de nem hozzá hasonló arcok csápolnak az utcán talpig bekecsben, ha érted, miről vakerok.
Hoppá, meg hogy románéknál ezt nem lehetne csinálni. Ragozzuk, bazmeg, ragozzuk, mert megéri. Biztosan odabaszna a Vatra Romanesca valamelyik hülyerománja, hogy ácsi, el a kezekkel a tiszta fajú román vértől, különben benyomok egy tótlengőt te büdösmagyar, mi? Vagy Ján barátunk emelné intő ujját a magosba, s bömbölné a nagyszlovák táj felett zengő baritonján, hogy eddig cudar szlovákellenesek, és ne tovább?
Érdekes, mert a tót meg a szőröstalpú egyebekben az konkértan kurvára fúj, sőt, az Azok egyik par excellence manifesztációja, ellenben, ha a magyart báncsák a Zidegenszívűek, akkor egyből követendő példa. És hogy még faszább legyen, pont azért, ahogyan védi a nagyrománt meg a nagyszlovákot; a na, tanádd mán ki, kitől. Észfaszmegáll.
Jó, már akkor is lehetett érezni, hogy ezekben valami nem teljesen kerek, amikor először összeröffentek Blut und Ehre-szeánszozni: külön-külön irtanák egymást, meg rohadtmagyar, meg büdöstót, de a libsik ellen még összefognak. Most kicsit bájolognak, aztán este hazamennek, oszt magyarázzák a bizonyítványt a zasszonynak, hogy ugye Ján, a faszé ölelgetted azt a szlovákirtót, s ki-ki nyugalomban kezdi a másik fajának olthatatlan gyűlöletét esmeg.
Végül intelem is van.
„Hát idehallgass, mavo, és ti is, vadliberális csahosaink! MAGYAROK VAGYUNK, MAGYAROK MARADUNK, keresztények (bezony...), heteroszexuálisok, stb. Ugyanolyan és ugyanannyi joggal, mint bárki magyargyalázónak van ebben az országban! Leszállni rólunk, de sürgősen - és amíg nem késő!”
Összefostam magamat.
Nem attól, te kis butus, hanem attól, ahogyan félnek. Hogy éppen tőlem, vagy mástól, egyre megy. Két ordas méretű, nagy nyilvánosan elkövetett önmellbebaszás közt pillogva körülnéznek, és belegondolnak, mi lenne, ha Azok lennének olyanok, mint Ők.
Csúnya világ lenne, az tény.
Esténként vadul lengenének a tetűhinták, ahogy a disznógyűlölők Fa testápolóval kergetnék a magyart tűzfal hátú kancigányok társaságában, és időnként lenne heteróverés, meg buzikat molesztáló csajok felrúgása lenne a műsor.
Szar lenne, mert akkor az ő jogaikért kellene kajabálnom, és amilyen hülye vagyok, meg is tenném. Nem érdemlik ugyan meg, de Voltaire, ugye, hadd ne kelljen.
Bevallom amúgy, valahol értem én ezeket az embereket. Annyiszor hangoztatták már, hogy aki az ő fogalmaik szerint nem magyar, az ugyan, hasítson már odébb, meg hogy a buziknak lófasz a seggükbe, nem jog, meg hogy Azok deviánsak, hogy teljesen azt hiszik, ez a normális viselkedés, ha rájuk nem eléggé hasonlító ember a téma, és ezért másoktól is ezt várják el.
Pedig nem így van ez.
A Juden ’rausra nem válasz, hogy ikszipszilonok húzzatok a vérbe, és növessz tetűhintát, különben nem vagy ember. A buzik jogainak meg nem adására meg az nem releváns válasz, hogy akkor minden hatalom a buzuló népé.
Már önmagában komikus, hogy intelligens életformáknak látszó tárgyaknak azt kell magyarázgatni, hogy az ő jogaik attól nem csorbulnak, ha másoknak ugyanannyi lesz, mint nekik.
Meg hogy felesleges azt belengetniük, hogy deőkmagyarok, meg hogy deőkheterók.
Sztakkómivahe?
Én is demagyar vagyok, és deheteró, oszt valahogy mégsem akarom ezt addig ismételgetni, amíg a világomat zavaró nemheterók meg a nemmagyarok eltűnnek valami kénköves füstben ebből a mi kis országunkból egyenesen a Tel Avivba, oda, s én itt maradok, az igazi, normális szittya valómban a büdös nemilyenek nékül, a nagy löttyös férfiindulatomal (na, ezt meg Karinthytól nyúltam), és akkor nekem végre dejó lesz, mert senki sem mondhatja nekem, hogy hülyemagyar vagyok.
They livin’ in the past. Ami szintén egy Hendrix-szám alcíme.
Utolsó kommentek