Hú, de szar szám volt ez. Pont eléggé, hogy rájöjjek, Magyarországon a metálzene halva született. Bocsánat, ha megsértek vele valakit, de én így látom. Pedig beszéltem Szőrmével, aki bár nem bonyolult, de egy végtelenül jólelkű, jószívű ember, aki nem érdemelte ezt a sorsot. Isten éltesse sokáig.

Körülbelül ötven év. A komcsi rendszer egyik legnagyobb bűne, hogy a magyar jobboldal faszistaként megbélyegezve, titkon (maguk és hazájuk felemelkedésében) reménykedve töltött el ennyi időt, megfosztva a normális, demokratikus politikai vetésforgótól, ami kijár mindenkinek. Lehetne most azon görcsölni, hogy 1920 után ők is becsukták a kaput, hogy évtizedekre, hogy minden demokratikus normát felrúgva kizárták a másként gondolkodókat a hatalomból. Hogy polgártársaik százezreit zárták ki a közéleből, azonban ez nem az a folyamat, ami folytatható. Bűn volt, az is, igen. Amiért soha sem kértek bocsánatot. Miközben ők mindvégig azt várták, hogy majd eljön az idő, és tőlük majd valaki bocsánatot kér. Mindenért. Mert megérdemlik. Mert csak. És hogy ők bűntelenek. Igenis, fel kell végre fogni, hogy akármi bűnük is volt a múltban, vagy ha nekik nem, hát apáiknak: nekik is jár az öröm, a büszkeség, a jó értelemben vett összetartozás érzése, amit hic et nunc a Fidesz nyújt nekik, legyen az bármennyire is fals, mű, hamis; igazából ez kurva mindegy. Ha nem lenne Fidesz, lenne más, lett volna más. Akkor is, ha soha, egy pillanatig nem jutott eszükbe, hogy ezért nekik is tenniük kellene.

Sajnálom őket. Nemzedékeik haltak meg rehabilitálatlanul. Egyérteműen ezért van, hogy azt hiszik, egy bukott rendszerhez képest kell mérniük magukat, hogy egyáltalán bizonyítaniuk kell. Sértettek, ez a nagy igazság. Sokban igazuk van. Nemzedékeik színe-java kényszerült alámerülésre, kis szobákban suttogva beszélgetve megváltani múltat s jövendőt. Megalázva, képességeik alatt elismerve, elnyomva, néha lehet, még a reményt is elvesztve, hogy egyszer megmutathatják. Apámnak sem sikerült.

Az a nagy kár, hogy mindebből sokuknak csak a sértettség maradt, semmi más. Évtizedek tanulsága számukra csak annyi maradt, hogy őket igazságtalanul, hogy ők lehettek volna Az Elit, miközben a törpék rémuralma mindenütt. És aztán egy szép napon ez átcsapott pszichózisba, üldözési mániába, sajnálom, nincs rá jobb szó. Egyáltalán nem volt ez történelmi törvényszerűség. Inkább afféle buta visszacsatolás; sértetten nehéz új lapot nyitni, sértetten nehéz sérelmeket félretenni, nehéz azt mondani, hogy minket nem azért támadnak, mint ötven év óta mindig, hanem másért. Ahogyan emberek egy csoportja mindenütt holokausztot delirált, úgy láttak ők minden rezdülő bokorban magyarellenességet, hiszen aki őket támadta, az a magyarságukat támadta - mi mást. Rosszkor találkozott két vérig sértett, megalázott, megtizedelt szelete a nemzetnek, és azóta nem tudott feloldódni közöttük a konfliktus. Sértett ország sértett emberei, ha összefutnak a magyar politikai élet füstös talponállójában, kezük örökké bicskát markol zsebükben, és ha a másik csak moccan, már rikoltanak, hogy látják, látják, ő kezdi.

Végtelen érzékenyen magukkal, ugyanakkor végtelen érzéktelenül az azokkal szemben, akinek utóda vagy boldog őse valamikor bántotta a minket. Komcsi pribék, nyilas keretlegény, ezzel álmodnak titokban, két becsomagolt bőrönd és egy csapat borzasztóan elszánt keresztényirtó közt félúton rekedve védekeznek mindhalálig, hogy de ők nem is úgy, hogy ők csak áldozatok, és mindegyre a gyilkost keresik a másikban, akit végre végleg megölhetnének.

Félelmetes kép: két elkeseredetten csak védekező ember elkeseredetten fojtogatja egymást, gyilkos dühvel rántaná a másikat a mélybe, hogy végre nyugtot lelhessen. Jóformán kihaltak, a gyűlöletet azonban élteti a másik, az évtizedek óta kiszorult, az ötven évig sárba taposott. Aki mindent magára vesz, akinek minden cseppnyi bírálat gyilkos méreg, aki képtelen elhinni, hogy van, aki szerint nem az az egyetlen, megfellebbezhetetlen jó, nem az a világot megrengető sérelem, ami az övék.

Miserere Dei.