Olvasom terembura első postját molnargoreny topikjában, és csak fogom a fejemet.
Azzal, hogy mit hisz vagy nem hisz a teológia területén, nem tudok és nem is akarok vitatkozni, mert az az ő magánügye.
Egy rendkívül súlyos tévedés azonban becsúszott pár apróbb mellé, ami felett nem tudok elsiklani még akkor sem, ha az általa leírtak bevallottan teológiai gondolatmenet részét képezik.
Tekintsünk el a — fővonulathoz képest — apróbb bakik részletes végigtárgyalásától, elég legyen a fősodor tekintetében annyi, miszerint aki olyat mer állítani, hogy „[a] görög "tudomány" többi része [...] mai szemmel legfeljebb szánalmas spekuláció: még a csillagászat is ilyen”, az vélhetően összetéveszti a Püthagorasz, Eudoxosz, Arisztotelész és Ptolemaiosz fémjelezte vonulatot a klasszikus görög tudomány egészével, amelybe sajnálatos módon a meg sem említett Hérakleidész és Arisztarkhosz is beletartozott. Nem véletlenül egyébként: az általa a későbbiekben egekig magasztalt középkori keresztény tudomány kinézetű ovjektumnak a Biblia mellett az elsőül felsorolt szerzők voltak alapkövei, mivel az ő nézeteik simultak bele leginkább a Bibliára, mint tudományos omniográfiára alapozott világképbe, míg a másik társaság tagjait nemes egyszerűeséggel kicenzúrázták — az arabok közvetítésével a görögök fizika és kozmográfia területén elért eredményei csak szelektíven, míg a Bibliát mint kozmográfiai művet abszrakt témájuk okán egyáltalán nem érintő matematikai műveik mondhatni teljes egészükben beépültek a Középkor tudományába.
Ismétlem: egyszerűen a Bibliához jobban passzoltak Eudoxosz Ptolemaiosz által véglegesített, néhol kisséelmebeteg logikátlan epiciklusai a néhanapján úri jókedvükben visszafelé sétálgató égitestekkel — melyek táblázatai a post írójának koncepciójából kissé kilógva nagy számú csillagászati megfigyelés eredményein alapultak —, mint például Arisztarkhosz alapötletükben zseniális számításai, amelyek közül a Hold-Föld távolságra vonatkozó még megfelelő eszközök hiányában is meglepően pontos lett — a Hold látószögét nemes egyszerűséggel megsaccolta. A görögöknek a megfelelő műszerek és a szögfüggvények behatóbb ismerete hiányzott igazából, illetve természetesen a tízes számrendszer és a nulla használata. Ezeknek a hiányosságoknak a pótlásába ötödik-tizenharmadik századi indiai és perzsa matematikusok baromi sok melót feccöltek — ha esetleg valaki nem tudná, az ötödik század legvégén (mintegy hatszázötven évvel Hipparkhosz után) egészen használható függvénytáblát barkácsolt egy indiai úriember, továbbá a szinusz tétel egy tizedik századi perzsa tudósnak köszönhető, és ez az egész miskulancia az arabok közvetítésével került apránként Európába. Ha esetleg valaki nem tudja az algebra, a kémia vagy az alkohol szó eredetét, az szép csendben hasítson el guglizni és csak utána olvasson tovább, mert az sok mindent megmagyaráz. Kis túlzásal elmondhatjuk, hogy ha az arabok lettek volna rákényszerítve szárazföldi út híján India megközelítésére, akkor talán ma valami hangzatos arabus neve lenne Amerikának, és nem csak néhai Tariq ibn-Ziyad tábornok nevét őrizné nevezetesebb tengeri objektum.
A nem teljesen irreleváns kitérő után nézzük a legkifogásolhatóbb kiinduló tételt, mely így hangzik: „[a] tudomány, ahogy ma ismerjük, keresztény vállalkozás. A tudományos módszer keresztény módszer. A valóság rejtőzködik. Az igazságot fátyol takarja. De a "nem látott dolgok felől való meggyőződés" arra indít bennünket, hogy fáradhatatlanul firtassuk a rejtettet. Semmiképp sem jelentheti azt, hogy elve tudjuk, mit találunk ott (mert nem tudjuk), csupán annyit, hogy feltétel nélkül bízunk benne: van ott valami és ami ott van, az jó”.
Lószart, mama! Ez egész egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha eltekintünk a kartéziánus eszmék és az egész tizenhetedik-tizennyolcadik századi társaság hatásáról a filozófiában és a tudományban, még ha az Enciklopédia valóban középkori gyökerekig visszavezethető is. Abba se menjünk bele, hogy jót vagy rosszat várnak-e feltétlenül a kutatók, kísérletezők, mert a Manhattan Project ebből a szempontból kemény dió lenne — már azt az apróságot leszámítva, hogy a jó és a rossz korántsem képez tisztán objektív argumentumú halmazokat világunkban. Az ismeretlen kutatása az emberi kíváncsiság egyenes következménye. Egy gyermek vallásától függetlenül kezdi felfedezni a világot: a felfedezőkedv, a megismerés akarata, a tudás vágya a történelem során csak erővel volt elfojtható — nem kevésszer a kereszténység tanaira és a Bibliára hivatkozva.
Van ez tovább is, szerzőnk kimondja a frankót: „[a] tudomány a hellenisztikus világ szétfoszlásával meghalt. Feltámadására ezer évet kellett várni s ez a feltámadás speciálisan keresztény tett, az európai középkor teljesítménye volt. A természettörvény és objektiváció fogalma, a kísérleti módszer ezen a kultúrkörön kívül - értelmezhetetlen”.
Már a kiindulópontnál is ceteris paribus leszünk kénytelen szemlélni a leírtak igazságát, hiszen kizárólag az európai tudomány tetszhaláláról lehet itt szó, mint korábban futólag érzékeltetni próbáltam: a kor keresztény Európán kívüli tudománya köszönte szépen, jól érezte magát, nem véletlenül taláható temérdek latinosított nevű arabus pacák a Középkor tudománytörténetében; elég, ha a orvostudomány dolgában Abú Alí al-Huszajn bin Abdallah ibn Színára (aki életével erősen igyekezett cáfolni terembura tézisét, miszerint „ [a]z igazság kutatása mérhetetlen szellemi önfegyelmet követel, szinte aszkétikus attitűdöt”), vagy ha az algebra kerül szóba, akkor Abú Abdalláh Muhammad ibn Múszá al-Hvárizmíra gondolnunk, akinek érdekes módon Ptolemaioszhoz is van úgy egyébként kicsinyke köze, de kinek-kinek ott a gugli, ha érdekli a téma, lehet kurva mély kussban igen érdekes dolgokat megtudni, ha akar valaki. Az sem utolsó szempont, hogy ez a tetszhalál a nyugat-római birodalom bukásán, a népvándorlás hullámain és az éghajlatváltozáson kívül nagy mértékben a kor keresztény egyházának volt köszönhető. Annak vonzáskörzetében valóban megállni látszék a tudomány számára az idő nagyjából a IV. és a XIII. század között, miközben ezeken kívül ennek nem lehetett különösebb jelét tapasztalni akár Európa közvetlen környezetében sem. Sőt, a nevezetes feltámadásbam ezek a nem európai tényezők döntő szerepet játszottak, még ha részben csak a némiképp lekicsinyelt görög tudományos eredmények újrafelfedezését adták Európának.
Ha „[a] természettörvény és objektiváció fogalma, a kísérleti módszer ezen a kultúrkörön kívül - értelmezhetetlen” lenne, akkor nem kellene néhanapján szót fecsérelni a maja csillagászat eredményeként létrejött naptárrendszerre, mely — fájdalom — jóval pontosabb, mint többszöri kiigazítás eredményeként keletkezett gregorián megfelelője, ugyanis egyszerűen nem létezett volna, de a kémiának és az algebrának sem az lenne a neve, hanem valami más, és a sörösdbozra sem az lenne írva, hogy 5% alc. A természettörvény fogalma létezett másutt is, mindössze nem pontosan ugyanazt értették rajta, mint most mi, amiképpen bármely nagy tekintélyű XI. századi európai tudós sem. Az objektiváció véleményem szerint kakukktojás a mondatban, mivel az alapvetően nem tisztán természettudományos fogalom. Megjegyzem, a trigonometria fejlődésében óriási szerepet játszott az iszlám térhódítása (aki szeret kutakodni, erről is talál bővebb információkat), mégsem nevezhetjük a trigonometriát iszlám tudománynak.
Odáig egyet kell érteni, hogy a modern tudományról mint Középkor termékéről is beszélhetünk némi költőiséggel, mivel a modern tudomány jelenlegi formájának csírái akkoriban jelentek meg, ám a tudományos fejlődés táltos paripáját a kor kereszténysége nemhogy sarkantyúzta volna, hanem éppenséggel minden erejével próbálta helyben állásra kényszeríteni, de legalábbis tőle telhetően megzabolázni.
Az az egyszeri ember, aki egy kicsit is foglalkozott a Középkorral — ha nem csak azzal, akkor akkor meg pláne — tudja, hogy a tudomány jelen formájában ugyan nem teljesen független a kereszténység hatásaitól, de hogy a(z ismét hangsúlyozom: európai) tudomány feltámadása keresztény tett lett volna, az konkrétan az intergalaktikus muhahahák nagy családjának igen előkelő sarja. Még Európában sem az — de az Eurázsián kívüli tudományt a korábbiak szellemében most ne keverjük ide, még a végén a esmeg a maja csillagászatig jutunk, amelyben bármiféle keresztény fundámentom mértéke a Mackó sajtban fellelhető brummogással lineárisan és exponenciálisan is arányosnak találtatik. A középkor tudományának szinte minden jelentős, előremutató eredménye — a jelképes 1492. év hozadékaival egyetemben — éppen hogy a kor keresztény direkciói és intenciói ellenében, a római katolikus anyaszentegyház súlyos tilalmai és üldözései ellenére született meg. Kedves kis adalék a kor történelméhez: a híres templomos lovagrend egyik nagy bűne is az volt, hogy tudást cserélt a hitetlenekkel, még ha ez csupán ürügy volt is.
A kereszténység, a keresztény dogmatika és az átvett arisztotelészi és platoni (tudomány)filozófia korabeli ötvözete együtt maga volt a megtestesült haladásellenesség: amiről a Biblia vagy valamelyik klasszikus szerző (lehetőleg Arisztotelész maga) nem írt legalább metaforikusan, az ab ovo nem képezhette a tudomány részét — eleve a kor paradigmája szerint új tudáshoz nem lehetett jutni, csak a régieket újra felfedezni és újabb és újabb rendszerek szerint áttekinteni. A nem bibliai kánonba illő valamennyi tan terjesztése halálos bűn volt; jelzem, Galilei tanairól pár évszázad spéttel jelentette ki az éppen aktuálisan tévedhetetlen Pontifex Maximusnak látszó tárgy, hogy ja, bocs: tévedtünk. A Középkornak nem véletlenül lett szimbolikus befejező dátuma az 1492-es év, amikor is olyan felfedezés született, amelynek rövid időn belül kézzel fogható, egész Európát érintő, letagadhatatlan eredményei születettek, melyek a Biblia, mint tudományos mű tekintélyét legelőször megrendítették.
Ennek az 1492-es Európát felforgató eseménynek egyenes következménye volt az 1569-es Mercator-projekció, és annak első eredménye az 1570-es Theatrum Orbis Terrarum, amely már minden kendőzés nélkül merte gömbvetületként ábrázolni síkban a Földet, de hogy a ptolemaioszi univerzum bolygóihoz visszakanyarodjunk, a kicsiny spanyol flotta útja egy meglehetősen eretnek térképen alapult — a sor különös fintora, hogy éppen Európa legkatolikusabb királyi párja adta rá áldását.
A kor ellentmondásosságára jellemző, hogy az 1494. június 7-én szentesített Tratado de Tordesillasnak az alapját — amely de facto már megszüntette Európában a bibliai világkép megkérdőjelezhetetlenségét — az akkor még nem egészen egy éve regnáló Roderic de Borja y Doms Inter caetera divini kezdetű 1493. május negyediki enciklikája jelentette, amely lényegét tekintve mindössze abban különbözött a később szerződéstől, hogy kétszázhetven mérfölddel nyugatabbra, tehát a spanyolok számára kedvezőbben osztotta volna fel az Újvilágot.
Jelenlegi korszakmeghatározásunk szerint már nem is volt Középkor, amikor Barberini bíboros még csak Galilei életét tudta megmenteni a korábban már említett ügyben, amely visszavonhatatlanul lezárta a Tratado de Tordesillas elindította folyamatot, mely végén a Bibliát, mint kor a tudományos világképének kiindulópontja megszűnt létezni, ezzel végképp elszakítva Európa tudományát a kereszténységtől.
Talán innen kellene újra felvenni a szálat, ha kérhetném, és nem elbitorolni a modern tudományt a kerszetény világ számára.
Azzal, hogy mit hisz vagy nem hisz a teológia területén, nem tudok és nem is akarok vitatkozni, mert az az ő magánügye.
Egy rendkívül súlyos tévedés azonban becsúszott pár apróbb mellé, ami felett nem tudok elsiklani még akkor sem, ha az általa leírtak bevallottan teológiai gondolatmenet részét képezik.
Tekintsünk el a — fővonulathoz képest — apróbb bakik részletes végigtárgyalásától, elég legyen a fősodor tekintetében annyi, miszerint aki olyat mer állítani, hogy „[a] görög "tudomány" többi része [...] mai szemmel legfeljebb szánalmas spekuláció: még a csillagászat is ilyen”, az vélhetően összetéveszti a Püthagorasz, Eudoxosz, Arisztotelész és Ptolemaiosz fémjelezte vonulatot a klasszikus görög tudomány egészével, amelybe sajnálatos módon a meg sem említett Hérakleidész és Arisztarkhosz is beletartozott. Nem véletlenül egyébként: az általa a későbbiekben egekig magasztalt középkori keresztény tudomány kinézetű ovjektumnak a Biblia mellett az elsőül felsorolt szerzők voltak alapkövei, mivel az ő nézeteik simultak bele leginkább a Bibliára, mint tudományos omniográfiára alapozott világképbe, míg a másik társaság tagjait nemes egyszerűeséggel kicenzúrázták — az arabok közvetítésével a görögök fizika és kozmográfia területén elért eredményei csak szelektíven, míg a Bibliát mint kozmográfiai művet abszrakt témájuk okán egyáltalán nem érintő matematikai műveik mondhatni teljes egészükben beépültek a Középkor tudományába.
Ismétlem: egyszerűen a Bibliához jobban passzoltak Eudoxosz Ptolemaiosz által véglegesített, néhol kissé
A nem teljesen irreleváns kitérő után nézzük a legkifogásolhatóbb kiinduló tételt, mely így hangzik: „[a] tudomány, ahogy ma ismerjük, keresztény vállalkozás. A tudományos módszer keresztény módszer. A valóság rejtőzködik. Az igazságot fátyol takarja. De a "nem látott dolgok felől való meggyőződés" arra indít bennünket, hogy fáradhatatlanul firtassuk a rejtettet. Semmiképp sem jelentheti azt, hogy elve tudjuk, mit találunk ott (mert nem tudjuk), csupán annyit, hogy feltétel nélkül bízunk benne: van ott valami és ami ott van, az jó”.
Lószart, mama! Ez egész egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha eltekintünk a kartéziánus eszmék és az egész tizenhetedik-tizennyolcadik századi társaság hatásáról a filozófiában és a tudományban, még ha az Enciklopédia valóban középkori gyökerekig visszavezethető is. Abba se menjünk bele, hogy jót vagy rosszat várnak-e feltétlenül a kutatók, kísérletezők, mert a Manhattan Project ebből a szempontból kemény dió lenne — már azt az apróságot leszámítva, hogy a jó és a rossz korántsem képez tisztán objektív argumentumú halmazokat világunkban. Az ismeretlen kutatása az emberi kíváncsiság egyenes következménye. Egy gyermek vallásától függetlenül kezdi felfedezni a világot: a felfedezőkedv, a megismerés akarata, a tudás vágya a történelem során csak erővel volt elfojtható — nem kevésszer a kereszténység tanaira és a Bibliára hivatkozva.
Van ez tovább is, szerzőnk kimondja a frankót: „[a] tudomány a hellenisztikus világ szétfoszlásával meghalt. Feltámadására ezer évet kellett várni s ez a feltámadás speciálisan keresztény tett, az európai középkor teljesítménye volt. A természettörvény és objektiváció fogalma, a kísérleti módszer ezen a kultúrkörön kívül - értelmezhetetlen”.
Már a kiindulópontnál is ceteris paribus leszünk kénytelen szemlélni a leírtak igazságát, hiszen kizárólag az európai tudomány tetszhaláláról lehet itt szó, mint korábban futólag érzékeltetni próbáltam: a kor keresztény Európán kívüli tudománya köszönte szépen, jól érezte magát, nem véletlenül taláható temérdek latinosított nevű arabus pacák a Középkor tudománytörténetében; elég, ha a orvostudomány dolgában Abú Alí al-Huszajn bin Abdallah ibn Színára (aki életével erősen igyekezett cáfolni terembura tézisét, miszerint „ [a]z igazság kutatása mérhetetlen szellemi önfegyelmet követel, szinte aszkétikus attitűdöt”), vagy ha az algebra kerül szóba, akkor Abú Abdalláh Muhammad ibn Múszá al-Hvárizmíra gondolnunk, akinek érdekes módon Ptolemaioszhoz is van úgy egyébként kicsinyke köze, de kinek-kinek ott a gugli, ha érdekli a téma, lehet kurva mély kussban igen érdekes dolgokat megtudni, ha akar valaki. Az sem utolsó szempont, hogy ez a tetszhalál a nyugat-római birodalom bukásán, a népvándorlás hullámain és az éghajlatváltozáson kívül nagy mértékben a kor keresztény egyházának volt köszönhető. Annak vonzáskörzetében valóban megállni látszék a tudomány számára az idő nagyjából a IV. és a XIII. század között, miközben ezeken kívül ennek nem lehetett különösebb jelét tapasztalni akár Európa közvetlen környezetében sem. Sőt, a nevezetes feltámadásbam ezek a nem európai tényezők döntő szerepet játszottak, még ha részben csak a némiképp lekicsinyelt görög tudományos eredmények újrafelfedezését adták Európának.
Ha „[a] természettörvény és objektiváció fogalma, a kísérleti módszer ezen a kultúrkörön kívül - értelmezhetetlen” lenne, akkor nem kellene néhanapján szót fecsérelni a maja csillagászat eredményeként létrejött naptárrendszerre, mely — fájdalom — jóval pontosabb, mint többszöri kiigazítás eredményeként keletkezett gregorián megfelelője, ugyanis egyszerűen nem létezett volna, de a kémiának és az algebrának sem az lenne a neve, hanem valami más, és a sörösdbozra sem az lenne írva, hogy 5% alc. A természettörvény fogalma létezett másutt is, mindössze nem pontosan ugyanazt értették rajta, mint most mi, amiképpen bármely nagy tekintélyű XI. századi európai tudós sem. Az objektiváció véleményem szerint kakukktojás a mondatban, mivel az alapvetően nem tisztán természettudományos fogalom. Megjegyzem, a trigonometria fejlődésében óriási szerepet játszott az iszlám térhódítása (aki szeret kutakodni, erről is talál bővebb információkat), mégsem nevezhetjük a trigonometriát iszlám tudománynak.
Odáig egyet kell érteni, hogy a modern tudományról mint Középkor termékéről is beszélhetünk némi költőiséggel, mivel a modern tudomány jelenlegi formájának csírái akkoriban jelentek meg, ám a tudományos fejlődés táltos paripáját a kor kereszténysége nemhogy sarkantyúzta volna, hanem éppenséggel minden erejével próbálta helyben állásra kényszeríteni, de legalábbis tőle telhetően megzabolázni.
Az az egyszeri ember, aki egy kicsit is foglalkozott a Középkorral — ha nem csak azzal, akkor akkor meg pláne — tudja, hogy a tudomány jelen formájában ugyan nem teljesen független a kereszténység hatásaitól, de hogy a(z ismét hangsúlyozom: európai) tudomány feltámadása keresztény tett lett volna, az konkrétan az intergalaktikus muhahahák nagy családjának igen előkelő sarja. Még Európában sem az — de az Eurázsián kívüli tudományt a korábbiak szellemében most ne keverjük ide, még a végén a esmeg a maja csillagászatig jutunk, amelyben bármiféle keresztény fundámentom mértéke a Mackó sajtban fellelhető brummogással lineárisan és exponenciálisan is arányosnak találtatik. A középkor tudományának szinte minden jelentős, előremutató eredménye — a jelképes 1492. év hozadékaival egyetemben — éppen hogy a kor keresztény direkciói és intenciói ellenében, a római katolikus anyaszentegyház súlyos tilalmai és üldözései ellenére született meg. Kedves kis adalék a kor történelméhez: a híres templomos lovagrend egyik nagy bűne is az volt, hogy tudást cserélt a hitetlenekkel, még ha ez csupán ürügy volt is.
A kereszténység, a keresztény dogmatika és az átvett arisztotelészi és platoni (tudomány)filozófia korabeli ötvözete együtt maga volt a megtestesült haladásellenesség: amiről a Biblia vagy valamelyik klasszikus szerző (lehetőleg Arisztotelész maga) nem írt legalább metaforikusan, az ab ovo nem képezhette a tudomány részét — eleve a kor paradigmája szerint új tudáshoz nem lehetett jutni, csak a régieket újra felfedezni és újabb és újabb rendszerek szerint áttekinteni. A nem bibliai kánonba illő valamennyi tan terjesztése halálos bűn volt; jelzem, Galilei tanairól pár évszázad spéttel jelentette ki az éppen aktuálisan tévedhetetlen Pontifex Maximusnak látszó tárgy, hogy ja, bocs: tévedtünk. A Középkornak nem véletlenül lett szimbolikus befejező dátuma az 1492-es év, amikor is olyan felfedezés született, amelynek rövid időn belül kézzel fogható, egész Európát érintő, letagadhatatlan eredményei születettek, melyek a Biblia, mint tudományos mű tekintélyét legelőször megrendítették.
Ennek az 1492-es Európát felforgató eseménynek egyenes következménye volt az 1569-es Mercator-projekció, és annak első eredménye az 1570-es Theatrum Orbis Terrarum, amely már minden kendőzés nélkül merte gömbvetületként ábrázolni síkban a Földet, de hogy a ptolemaioszi univerzum bolygóihoz visszakanyarodjunk, a kicsiny spanyol flotta útja egy meglehetősen eretnek térképen alapult — a sor különös fintora, hogy éppen Európa legkatolikusabb királyi párja adta rá áldását.
A kor ellentmondásosságára jellemző, hogy az 1494. június 7-én szentesített Tratado de Tordesillasnak az alapját — amely de facto már megszüntette Európában a bibliai világkép megkérdőjelezhetetlenségét — az akkor még nem egészen egy éve regnáló Roderic de Borja y Doms Inter caetera divini kezdetű 1493. május negyediki enciklikája jelentette, amely lényegét tekintve mindössze abban különbözött a később szerződéstől, hogy kétszázhetven mérfölddel nyugatabbra, tehát a spanyolok számára kedvezőbben osztotta volna fel az Újvilágot.
Jelenlegi korszakmeghatározásunk szerint már nem is volt Középkor, amikor Barberini bíboros még csak Galilei életét tudta megmenteni a korábban már említett ügyben, amely visszavonhatatlanul lezárta a Tratado de Tordesillas elindította folyamatot, mely végén a Bibliát, mint kor a tudományos világképének kiindulópontja megszűnt létezni, ezzel végképp elszakítva Európa tudományát a kereszténységtől.
Talán innen kellene újra felvenni a szálat, ha kérhetném, és nem elbitorolni a modern tudományt a kerszetény világ számára.
Utolsó kommentek