A demokrácia és a kaptlizmus szörnyű mellékhatásokkal járt, amikkel nem számolt a jónép, holott csak jobban ki kellett volna faggatni az amerikás nagybácsit, esetleg félig mégis hinni a komancs propagandának, mert az sem hazudott, csak nem bontotta ki teljesen a tudod mit. Ettől aztán sokan frusztráltak lettek.
Ennek köszönhetőek az afféle kijelentések, mint hogy „[d]emokrácia. Ez baszott be a kultúrának, ahogy elnézem. A szabadság ma a szar szabadságát jelenti: márpedig a szaron van a haszon, a minőséget egyre kevesebben igénylik Sziszüfosz tolná fel a sziklát a lejtőn - de hamarosan nem csak visszagurul neki, de szegény Sziszüfoszt is agyonlapítja... Van még ebből a rakás szarból visszaút?”, és aztán jön a még olyanabbság.
Igen, Aczél György visszasírása. Aki egyébként vélhetően bibsi volt (majd megtudjuk egyszer, ez miért fontos tényező), de azért rendes ember. Az sajnálatos mellékkörülmény, hogy cserébe tehetséges emberek százai nem jutottak lehetőséghez, az meg fel sem merül, hogy akkor is dőlt ránk a szemét, csak könnyebb volt szelektálni, de erről majd később.
Cserébe, hát Istenem, az 1984 vagy az Állatfarm meg csak a rendszer bukása után jelenhetett meg. A Fal sem ezerkilencszáz-nyolcvankettőben került nálunk a mozikba és nem éppen anyagi okokból. Tessék szólni, melyik a populárisabb szar ezek közül, ami kiérdemelte a cenzúrát.
A lényeg, hogy a demokrácia és persze a kapitlizmus a hibás. Mindenért.
A demokráciának és a kaptlizmusnak ugyanis nem csak a Donnie Darkót köszönhetjük, hanem a teljes Dolph Lundgren-életművet, meg Anettkát, meg a Barátok köztet, meg Schwarze Pákót is; egyébként meglehetősen egyszerű törvény alapján. A zemberek többsége nem vevő a magas művészetre, neki a popkultúra kell, meg a bulvár.
Tetszik? Nem tetszik? Ki nem szarja le? És drágábbak a könyvek is, fúj. Ha már demagógnak teccik lenni, tessék már hozzápofozni a háromhatvanas kenyeret, meg a gázt, villanyt vizet, ami annyival drágább, arról is a kaptlizmus tehet.
Cserébe hat rugó az mp3 lejátszó, és olyan zenét töltesz rá, amilyet akarsz, és nem ötven havi fizetésedbe kerül a számítógép, amin bepötyögöd az okosságot, hogy olvashassa jónép, bár Kína példája mutatja, az sem biztos, hogy feltétlenül publikus lesz az aczélgyörgyök világában, de a tévé se féléves jövedelmed a gyárban, és nem csak két csatornát nézhetsz, ha éppen sugároz valamit.
Valamit valamiért.
Nyugodtan lehet hájpolni a Dogmát, Sztravinszkijt, Rzewskyt, Isidore Ducasse-t, a Nagyítást, Yves Tanguyt vagy Hans Bellmert és Kurt Schwittert, éltetni a Tarkovszkij-féle Solarist a Georeg Clooney-fémjelezte remake-kel szemben, Az amerikai psychót A kedvencek temetője ellenében (bár speciel szerintem ez utóbbi jobb), vagy többre értékelni Meredith Monkot Dj Bobónál; az átlagemberek ezekkel sokat nem tudnak kezdeni, maximum annyit mondanak a kis kedvenceinkre: azok olyan elvontak.
Nekik igenis Modern Talking, Vavyan Fable és Chuck Norris kell, akármennyire is nem tetszik ez nekünk, hű de értelmiségieknek.
Nem kicsit tré, hogy mostanra sokan sírják vissza a Kádár-korszakot, hogy de bezzeg akkor milyen filmek, meg könyvek, meg minden, és közben mindig elfelejtik, mihez nem juthattak hozzá, és hogy mit próbáltak letolni a torkukon erőszakkal. Muhaha, kedveseim, egyrészt színvonalas művek ma is elérhetőek dögivel, másrészt biztos, hogy a diktatúra cenzúrázta művészet kellene nekünk vissza? Jó, A tanú el sem készülhetett volna, ha demokrácia, meg kapitlizmus van (helyette persze a kapitlista megfelelője igen — Michael Moore filmjeit az nézi, aki akarja), de A Fal se lenne látható, pedig azt is szeretjük, ugye, cserébe van Danielle Steel meg Romana is, de ennyit talán megér az ügy. És ne feledjük, Isaura már az Átkosban is megvolt, az sem csak a magas kultúrát engedte érvényre jutni.
A Brezsnyev-temetést meg felváltotta Britney Spears pinavilllantása. Lehet dekázni, jól jártunk-e ...
Aki igényes, az ne nézze, ne hallgassa, ne olvassa, ami nem tetszik és vegye a fáradságot, hogy megkeresi a bőséges kínálatban azt, ami neki kell! A diktatúrával ellentétben a demokráciában nem kötelező fogyasztani semmit sem. Lehet választani!
Segítek én, kimondom a frankót: aki nem képes szelektálni, az megérdemli. Aki meg a demokrácia és a kaptlizmus kulturáját Schwarze Pákóval, Anettkával meg a Homorú szarumájjal bírja azonosítani az vagy hazudik, vagy hülye. A Cannes-i fesztivált, amelyen nem kevés háború utáni magyar művész nyert díjat, aztat a demokrácia és a kaptlizmus tarcsa fenn, piaci alapon. Az Oscar-díj sem a veszteségről szól. Az elmúlt tizennyolc évben nem a Hochkultur lett kevesebb, legalábbis nemelég sokkal, hanem a pop több. Aki más állít, az elmehet a Blikkbe „újságírni”, mert megüti a színvonalat.
Csak utánajárás, szelektálás kérdése az egész.
Akik most sírnak-rínak, azok megszokták a cuclizmus langymelegét, amikor a pofájukba tolták a Hochkulturt szaré-hugyé, szelektálni meg nem volt nehéz, elég volt az előszóban megnézni, munkás-paraszt, vagy testvéri cuclista volt-e a szerző, és nem kellett rácuppanni.
Lusta faszok egy szálig. Aki bemegy az Asamba vagy a Teskóba, az a sok ezer szar közt tud jót találni, aki meg másutt is körülnéz, az még olyanabbat is lelhet. Lehet keresgélni, lehet válogatni. Ja, hogy az meg idő és energia, ami elvenné az időt a sörözőben a kultúra romlásáról síránkozástól. Na hja, ez ilyen.
Amúgy is lehetetlen megszabni, mi a magas kultúra. Nekem ez, neked az, de egy biztos. Aki a Kádár-korszak magas kultúráját sírja vissza, az egyben Acél Györgyöt és Erdőst Pétert is visszasírja Neotonostul, vagyis azt, hogy az egész országnak egy ember mondhassa meg, mi a magas művészet, mi nem, ezt tessék nem elfeledni! Hogy valaki meghatározhassa neked, hogy mi magas kultúra és mi nem az.
Tudom, úgy kényelmesebb volt. A szabadság meg kényelmetlen, és sok veszkődéssel jár.
Közhelyek ezek? Igen.
És?
Ennek köszönhetőek az afféle kijelentések, mint hogy „[d]emokrácia. Ez baszott be a kultúrának, ahogy elnézem. A szabadság ma a szar szabadságát jelenti: márpedig a szaron van a haszon, a minőséget egyre kevesebben igénylik Sziszüfosz tolná fel a sziklát a lejtőn - de hamarosan nem csak visszagurul neki, de szegény Sziszüfoszt is agyonlapítja... Van még ebből a rakás szarból visszaút?”, és aztán jön a még olyanabbság.
Igen, Aczél György visszasírása. Aki egyébként vélhetően bibsi volt (majd megtudjuk egyszer, ez miért fontos tényező), de azért rendes ember. Az sajnálatos mellékkörülmény, hogy cserébe tehetséges emberek százai nem jutottak lehetőséghez, az meg fel sem merül, hogy akkor is dőlt ránk a szemét, csak könnyebb volt szelektálni, de erről majd később.
Cserébe, hát Istenem, az 1984 vagy az Állatfarm meg csak a rendszer bukása után jelenhetett meg. A Fal sem ezerkilencszáz-nyolcvankettőben került nálunk a mozikba és nem éppen anyagi okokból. Tessék szólni, melyik a populárisabb szar ezek közül, ami kiérdemelte a cenzúrát.
A lényeg, hogy a demokrácia és persze a kapitlizmus a hibás. Mindenért.
A demokráciának és a kaptlizmusnak ugyanis nem csak a Donnie Darkót köszönhetjük, hanem a teljes Dolph Lundgren-életművet, meg Anettkát, meg a Barátok köztet, meg Schwarze Pákót is; egyébként meglehetősen egyszerű törvény alapján. A zemberek többsége nem vevő a magas művészetre, neki a popkultúra kell, meg a bulvár.
Tetszik? Nem tetszik? Ki nem szarja le? És drágábbak a könyvek is, fúj. Ha már demagógnak teccik lenni, tessék már hozzápofozni a háromhatvanas kenyeret, meg a gázt, villanyt vizet, ami annyival drágább, arról is a kaptlizmus tehet.
Cserébe hat rugó az mp3 lejátszó, és olyan zenét töltesz rá, amilyet akarsz, és nem ötven havi fizetésedbe kerül a számítógép, amin bepötyögöd az okosságot, hogy olvashassa jónép, bár Kína példája mutatja, az sem biztos, hogy feltétlenül publikus lesz az aczélgyörgyök világában, de a tévé se féléves jövedelmed a gyárban, és nem csak két csatornát nézhetsz, ha éppen sugároz valamit.
Valamit valamiért.
Nyugodtan lehet hájpolni a Dogmát, Sztravinszkijt, Rzewskyt, Isidore Ducasse-t, a Nagyítást, Yves Tanguyt vagy Hans Bellmert és Kurt Schwittert, éltetni a Tarkovszkij-féle Solarist a Georeg Clooney-fémjelezte remake-kel szemben, Az amerikai psychót A kedvencek temetője ellenében (bár speciel szerintem ez utóbbi jobb), vagy többre értékelni Meredith Monkot Dj Bobónál; az átlagemberek ezekkel sokat nem tudnak kezdeni, maximum annyit mondanak a kis kedvenceinkre: azok olyan elvontak.
Nekik igenis Modern Talking, Vavyan Fable és Chuck Norris kell, akármennyire is nem tetszik ez nekünk, hű de értelmiségieknek.
Nem kicsit tré, hogy mostanra sokan sírják vissza a Kádár-korszakot, hogy de bezzeg akkor milyen filmek, meg könyvek, meg minden, és közben mindig elfelejtik, mihez nem juthattak hozzá, és hogy mit próbáltak letolni a torkukon erőszakkal. Muhaha, kedveseim, egyrészt színvonalas művek ma is elérhetőek dögivel, másrészt biztos, hogy a diktatúra cenzúrázta művészet kellene nekünk vissza? Jó, A tanú el sem készülhetett volna, ha demokrácia, meg kapitlizmus van (helyette persze a kapitlista megfelelője igen — Michael Moore filmjeit az nézi, aki akarja), de A Fal se lenne látható, pedig azt is szeretjük, ugye, cserébe van Danielle Steel meg Romana is, de ennyit talán megér az ügy. És ne feledjük, Isaura már az Átkosban is megvolt, az sem csak a magas kultúrát engedte érvényre jutni.
A Brezsnyev-temetést meg felváltotta Britney Spears pinavilllantása. Lehet dekázni, jól jártunk-e ...
Aki igényes, az ne nézze, ne hallgassa, ne olvassa, ami nem tetszik és vegye a fáradságot, hogy megkeresi a bőséges kínálatban azt, ami neki kell! A diktatúrával ellentétben a demokráciában nem kötelező fogyasztani semmit sem. Lehet választani!
Segítek én, kimondom a frankót: aki nem képes szelektálni, az megérdemli. Aki meg a demokrácia és a kaptlizmus kulturáját Schwarze Pákóval, Anettkával meg a Homorú szarumájjal bírja azonosítani az vagy hazudik, vagy hülye. A Cannes-i fesztivált, amelyen nem kevés háború utáni magyar művész nyert díjat, aztat a demokrácia és a kaptlizmus tarcsa fenn, piaci alapon. Az Oscar-díj sem a veszteségről szól. Az elmúlt tizennyolc évben nem a Hochkultur lett kevesebb, legalábbis nem
Csak utánajárás, szelektálás kérdése az egész.
Akik most sírnak-rínak, azok megszokták a cuclizmus langymelegét, amikor a pofájukba tolták a Hochkulturt szaré-hugyé, szelektálni meg nem volt nehéz, elég volt az előszóban megnézni, munkás-paraszt, vagy testvéri cuclista volt-e a szerző, és nem kellett rácuppanni.
Lusta faszok egy szálig. Aki bemegy az Asamba vagy a Teskóba, az a sok ezer szar közt tud jót találni, aki meg másutt is körülnéz, az még olyanabbat is lelhet. Lehet keresgélni, lehet válogatni. Ja, hogy az meg idő és energia, ami elvenné az időt a sörözőben a kultúra romlásáról síránkozástól. Na hja, ez ilyen.
Amúgy is lehetetlen megszabni, mi a magas kultúra. Nekem ez, neked az, de egy biztos. Aki a Kádár-korszak magas kultúráját sírja vissza, az egyben Acél Györgyöt és Erdőst Pétert is visszasírja Neotonostul, vagyis azt, hogy az egész országnak egy ember mondhassa meg, mi a magas művészet, mi nem, ezt tessék nem elfeledni! Hogy valaki meghatározhassa neked, hogy mi magas kultúra és mi nem az.
Tudom, úgy kényelmesebb volt. A szabadság meg kényelmetlen, és sok veszkődéssel jár.
Közhelyek ezek? Igen.
És?
Utolsó kommentek