Na, megkapta a jót megint a Zsótti, kellett nekije ugrálnia. A kis publikációja egyébként meglehetősen gázos, a reakciók dettó, szóval végre megint van gumicsont egy időre.

A legneccesebb rész természetesen az, hogy „[ő]k a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust…”, mivel az antiszemitizmust egyetlen zsidó létezése — de viselkedése — sem indokolja, akár tetszik ez Zsóttinak vagy bárki másnak, akár nem.

Pedig rögtön ott van utána az, aminek érzésem szerint a valódi csattanónak kellett volna lennie: „[é]s csak ülünk a medencénk szélén, és nem is értjük már a versenyfutást a parton.”

És éppen erre a mondatra nem reagált a kutya se, akár le se írta volna, én vártam, becsszó.

Pedig ez így, ebben a formában bizony igaz. Ha a körítést kihagyja Zsótti, még lengethetnénk is a kalpagunkat neki.

Ülünk a kis medencénk szélén, és erősen gondolkozunk, mi a rákos heredaganatért van az, hogy két hiperérzékeny társaság nyüstöli egymást kőkeményen. Az egyik mikroszkóppal keresi a mondatokban a zsidó szót, hogy antiszemitizmusról kezdhessen óbégatni, a másik ellenben újabb és újabb hívószavakat talál, és közben valamiért magyarellenességről vízionál — teszi ezt ráadásul úgy, hogy közben azokba a hibába esik, amibe egyébként antiszemita barátaink is általában: félreértelmez, általánosít, feloszt, és extra jogokat vindikál magának.

Bűnöző cigányokból cigánybűnözést vezet le, kampós orrból meg világuralmat. Fasizmustól rettegve bőröndöt elöl hagyó Kertészről (majd a nettó zsidóságról) alkot legendát, köteles beszédet turbóz, magyaroknak beintő Klónt, keresztényeket kiirtani szándékozó Tilos Rádiót, diktatúrára készülő Csillagszemű Juhászt vízionál; estébé, estébé, estébé. Ilyenekre és olyanokra osztja a világot, a magyarokat, a káposztás cvekkelliket, a morzsás szarvú szapirtyókat: bármit, csak osztani lehessen, s a végén elégedetten nyugtázhassuk, hogy Mi vagyunk a jók, Azok meg a rosszak, talán nem is emberek igazából

Nagy eséllyel erről szeretett volna írni Zsótti, ám nem sikerült neki, csak félig, csak az egyik felét bírta leírni a szarnak; azt is szarul.

Nem véletlenül: ő is kőkeményen azok közé tartozik, akikről írnia kellett volna. Így maradt a krákogás pár hülye zsidóról, meg pár félreértelmezett mondókájú zsidóról, oszt passz: hétköznapi faszizmus. Az övé, és az ellene nyíltan levelezőké egyaránt.