— foreword young —

Az eredeti bejegyzés a kelleténél kevesebbet foglalkozott a szerzői jog körüli anomáliákkal — mit tegyek, én is ember vagyok néha; ha egy Szily Lászlónak látszó tárgy büdös görényként viselkedik az erkölcs iszonyatos magasságából ... hát megeshet, kicsit többet foglalkoztam azzal.

Ennek kapcsán azonban sajnos a megszokott fals, itt-ott demagóg baromságok kerültek elő, részben minden bizonnyal abból a meglehetősen ostoba feltételezésből kiindulva, hogy én a rendszert védem; fúj, köp, biztosan a szegény júzerek zsírján hízik ez is.

Holott teljesen nyilvánvaló, hogy a rendszer így, ebben a formájában eléggé elavult, viszont az is, hogy a maga kissé lassú módján szerencsére változik. Ha nem így lenne, nem lehetne 90 cent környékén darabonként letölteni zeneszámokat, és aki azzal jön elő, hogy ez nálunk nem így van, azt emlékeztetném arra, hogy az e-bay meg az amazon innen is elérhető, viszlát, tessék jobb érvet előrántani a sapiból. Hogy ez a változás, ami elindult a végén jó lesz-e vagy rossz, az kiderül, és ha rossz, úgyis megbukik.

— back to the kályha —

Hogy a szerzői joghoz kicsit közelebb kerüljünk, ugorjunk egy tök másnak tűnő fogalom irányába, úgy hívják: munka. A munka az valami tevékenység, aminek jó esetben valami eredménye van, amit más használ, felhasznál, jó neki, estébé, és ezért fizet. Továbbá ebben a büdös kapitilsta-imprilista rendszerben az is kiderült, hogy akár (látszatra) ugyanazért a munkáért tök más zsetont képesek fizetni az emberek.

Tessék nyugodtan ledöbbenni, a szerző az szerzés közben dolgozik, vagyis munkát végez. Cserébe pízt vár, mi a faszomat mást, hacsak nem hülye, vagy altrusita; bár az is hülye. Ha a kohász csinálja, aztán kirakja az utcára, hogy vigyétek a picsába, vagy mit tom, őt úgy hívják, hogy amatőr, mert nem ebből él. Ha ebből kéne, ezerből kilencszázilencvenöt éhen halna, négy meg aluljáróban keresné a betevőt. Na ja, mert messze nem olyan a produkciója, mint a népet szipolyozó Madonnáé.

Tehát munka ez is. Nézzük, hogy is van ez! Az egyszeri melóst azt kiválasztják, megmondják neki, hogy mijafaszt köll csinálnia, és ha csinálja, akkor periodikus időközönként úgynevezett pénzt vágnak hozzá egy előzetes megegyezés által kialakított keretrendszer alapján, ami az úgynevezett munkaszerződés. Nem beszól, ez akkor is létezik, ha svarcban dolgozik a melós, csak akkor nem adják írásba és könnyebben felrúgható.

A szerző abban különbözik az egyszeri melóstól, hogy őt eleinte a kutya sem választja; csókosok nem játszik, Stephen Kinget se nyomta be senki a kiadójához, ergo a csókos a kivétel. Mondom normális helyen, nem nálunk. A szerző belefeccöl egy termetes adag melót jó előre, és aztán az eredménnyel házalni kezd: kurva kibaszott sokan nem kapnak érte soha semmit, kurva sokan pár filért, sokan meg is élnek belőle, néhányan kurva jól elvannak belőle, és pár mázlista és/vagy tehetséges fasz kibaszott kurva jól él ebből a szerzőség nevű izéből. Vagy az előadóságból, nem kurva mindegy?

— fals érvelés rulez —

Ismétlem magamat: nem volna akkora gond, ha a Zemberek lopikálnák a szerzőijog-védett szirszart, csinálják, belefér a rendszerbe, ahogy a Tecsó is bekalkulálja, hogy lopják a pogit, csak ne basznának megé ideológiát, mert az felesleges és fájdalmas időnként, annyira fals.

A legkönnyebben lecsapható laszti, hogy de hát le kell töltenem, hogy akárhányszor meghallgathassam/megnézhessem, mert iksz perc mintából eldönthetetlen, hogy jó lesz-e. Hogyne picinyem, hogyne, minden bizonnyal ümögöt is úgy veszel a Madaras Tecsóba, hogy elmégy, kinézed, oszt hazaviszed fél évre [funkcionális anafabéták kedvéért: fizetés nélkül, mint a letöltés esetében, bár ez a mondat végéből kiderül], és ha bejött, meg nem is kopik, meg össze se ment az öt mosásba, akkor megveszed [érted? Akkor, ha bejött, estébé, nem pedig amikor hazavitted].

Hát egy szart!

Ha a demagóg érvet veszem, arra az a demagóg válaszom, hogy ugyanazok, akik a tutimegbízható mintát (lefordítva: az egészet) kérik számon a lemez- és filmkiadóktól, simán megveszik a tíz perc múlva kukázható elemet, a fél hónap után szétmálló gagyicipőt, gagyizoknit, a sütőből kimászó darálthusit és társait — ami a legviccesebb, hogy nem is feltétlenül olcsóbban, mint a legújabb Madonnát.

De ne legyünk demagógok. A cédén megvehető szarok kilencvenkilenc százalékban lemennek valami zenei adón, ötezerszer meghallgathatók ott, vagy ha nem, hát a havernál, aki mégis megvette, de ha rendes, akár kölcsön is adja, na jó, erre kevés esély van. A dévédét az is ugyanakkora megveszi, aki vagy látta a filmet moziban, vagy a havernál látta, vagy akár a haver dícsérte, és tízedszer is meg szeretné nézni. Tudom, hogy filmre ez nem igaz, de a mozijegyet megveszed így is, úgy is, az alapján meg csak képes vagy dönteni, hogy kell-e a dévédé, nem? Könyvet szinte végigolashatod a bótba; mi a hézag?

Ráadásul aki azzal jön, hogy ő azért tölti le, mert tudni akarja, milyen, és ha jó hát megveszi, az meg vagy a nagyon kevés közül való, aki tényleg ezt csinálja, vagy csak szimplán hazudik. Letölti, tetszik, az életben soha nem veszi meg, hallgatni bezzeg hallgatja. Tegye, csak ne hazudjon.

Ha bárkit is érdekel, én a kiadók helyében bevezetném a próbaidős verziót, ami a szoftvereknél enyhített valamennyit a bánaton. Egy hónapig tiéd Madonna, ha ez után is kell, fizess az itt meg itt. Hülyeség? Lehet.

Ja, hogy van-e rá pénze. Mert demagógéknak ez a végső érve: nem veszem meg, mert nincs rá pénzem, de mert nekem annyira kell, hát letöltöm. Ahán, értem. Tessék elfáradni a Tecsóba vagy a Madaras Tecsóba, vagy a tök tudja hová, kibaszott mindegy, és azt mondani: nincs zsetonom spanyol bikasonkára, mégis szeretnék csipegetni húszezer per kilóé, ugye ehetem ingyé? Fogadjunk, hogy tévét se veszel, ha nincs rá pénzed, és a bank se ad rá kőcsön?

Jaj, hát az más, azzal közvetlenül megkárosítom az Ósönt — mondja az egyszeri torrenthuszár, ő meg nem károsítja a kiadót, mert ugye nincs konkrét ellopott tárgy.

Lószart mama! Ha nem tudnád ellopikálni, akkor vagy mindig el kellene menni a haverhoz, ha hallgatni, nézni szeretnéd, vagy szépen el kellene menned a bótba és megvenni, hogy akkor hallgasd, amikor kedved szottyan rá. A szerzői joggal ugyanis valahol azt fizeted meg, hogy bármikor hallgathasd, nézhesd, olvashasd, meg a többi. És tök értelemszerűen, ha valaki azt találja ki, hogy ő pízért megengedi másoknak, hogy nézzék, hallgassák, akkor köteles fizetni azért, hogy ő kérhessen érte pénzt. Nem tudom, mi ebben a bonyolult.

És erre is áll a tézis: jobb híján igenis lopja azt a valamit, én is ezt teszem, csak ne áltassa magát azzal, hogy nem okoz kárt. Okoz. Majd ha ő kerül a fasz túlsó végére, rájön.

Szintén kedvencem az a fals érvelés, hogy a kiadó kényszeríti a fogyasztót, és hogy sarcolja a szerzőt; ó, istenem, kommunizmus rulez!

Alapszabály: a kapitlista-imprilista rendszerben azt veszel, amit akarsz, ha van rá pénzed valahonnan. Amit nem akarsz, azt nem veszed meg. Mi ebben a bonyolult? Ha neked elég, hogy évente kétszer hallgasd a Dark Side-ot, akkor elmégy a haverhoz, ha ingered támad, vagy dobsz a zenegépbe a kocsmában. Ellenben ha tényleg szükséged van rá, mint alvós zenére, akkor összekotrod rá a pízt és megveszed. Ha nincs, akkor vagy így jártál, vagy lopol magadnak.

Kényszerítés kipipálva.

Ismétlem, sonkát zabálni sem kötelező, lehet választani a párizsit is, vagy lopni mégis a sonkából.  Akinek Madonna kel, az csengessen azért, akinek jó a mulatós az sokkal olcsóbbért veheti, vagy használjon zenegépet; ötven forint csak nem sok a Livenletdájér, vagy igen?

Ha igen, lopj! Csak ne verd rá magadat, mert a cigányt az bezzeg pont azért utálod, mert lopik. És ne verd magadat: a tízparancsolatban nincs olyan, hogy szegénytől lopni bűn, a gazdagtól meg nem, és olyan se, hogy ha szegény vagy, akkor lophatsz.

Vagy van itt köztetek bárki, aki büszke arra, hogy tizenévesen balhéból Sport szeletet lopott a bótból? Mert az emelje fel a kezét! Na, mi lesz? Pedig de jó balhé volt akkor, nem?

Ha igaza van a pápának, akkor bizony mondom néktek, a jogvédett holmit lopikálóknak külön bugyor alakíttatik a Hádészban: most, hogy így belegondolok, előre láthatóan  John Cage bádoglavórokra és sajtreszelőkre írt örökbecsű darabjait kell hallgatniuk Örökkön Örökké — természetesen a neves szerző saját előadásában.

Én szóltam!

Biztosan emlékszik mindenki, hogy híztak meg a ferdeszeműek a Rubik-kockán, volt is sajnálkozás meg hoppendáré, hogy azok és nem ő, fúj. Bizony, ott Rubik volt a szerző, ha nem ugrik be, és be ne akard nekem mesélni, hogy Rubik gyártott le egymillió kockát saját kezűleg. Ha igen, akkor és csak akkor köcsög Madonna, hogy nem otthon préseli a korongot a sufniban. Ha viszont nem, akkor kiadóra lesz szükség. Pedig aztat mi nagyon utáljuk, mert folyton szerzőijog védeni akar, és nem adja a proletárnak ingyé a Madonnát, holott tuti megtehetné, és nem bírjuk megérteni, mi a faszért nem teszi.

Biztosan mert köcsög, azé. Vagy mégse?

Közbevetem, mert idevág: a megsarcolt alkotó, na az még a gyönyörűség, meg a hetven dollárból felvett kristálytiszta hangzású lemez, ó egek, ne kíméljetek. Kezdjük utóbbival, mert arról jobban süt a tudatlanság.

— mindennek ára van —

A legolcsóbb zenélési forma, ha kornyikálsz valamit, minden más hangszerért  ugyanis fizetni kell, nem jár automatikusan az élettel: és igen, a süketek és némák megszívták. Oké, akadhat rendes haver, aki hozzád basz egy Les Pault vagy egy kétmanuálos Korgot, hogy amortizáld nyugodtan, neki az nem fáj — csak ritka, és ha neked kell megvenned, hát leülsz a százezrektől, amibe kerülhet. És az nem olyan, hogy a harmincezres Tecsó gazdaságosnak is olyan a hangja, mert nem. Sajnálom, ez van. Tudom hogy ha csak magadnak akarsz zenélni, ahhoz is kell az instrumentum, de ha sokaknak akarsz zenélni, akkor kötelező. Ráadásul a hangszer még csak a kezdő pénz.

A hetven dollárért kristálytiszta minőség ugyanis magyarra fordítva azt jelenti, hogy valami gagyi hangkártyával, valami gagyi mikrofonnal 192k-s empéhármat állítasz elő, csak  éppen az mifelénk nem A Minőség, meg A Kristálytisztaság, mert garantáltan nem hallani rajta tisztességesen a basszust meg a magasakat, márpedig ha nem hallod a Jamiroquaiban a basst, akkor akár ne is hallgasd, jó lesz neked a Pancsoló kislány is, az nem baszusérzékeny. Ezt a hetvendolláros izét jobb helyeken  dobozhangnak hívják, és amint meghallasz valamit, akármit vagy bármit, ami jobb, rájössz, hogy valami nagyon hiányzott az életedből addig. Legyünk tehát perverzek, tegyük fel, hogy egy normális szerző és/vagy egy normális előadó minőséget szeretne adni a hallgatóinak, és nem valami bödönhangú katyvaszt.

Ha nem tudod, miért, akkor tessék csak visszaosonni addig a fals érvig, hogy nem akarsz szart megvenni. Hát kérlek szépen, a hetven dollárért felvett „kristálytiszta” lemez az szar, és nem vennéd meg, még igazad is lenne.

Hol tartottunk? Ja, hogy a visítozás az ingyé van. Oké. Nos, nézzük is, mivel csináljuk azt a kristálytiszta hangfelvételt: hetven dollár az tizennégy ruppó, abból egy normális mikrofont se kapsz, egy Shure ötvennél indul, miről beszélsz, milyen kristálytiszta hangzás, ha ötezer forintos gagyival veszed fel? És még nem is tartunk a mikrofon előerősítőnél, mert a Shure igényli, meg a hangkártyánál, meg szoftvernél, mert minimálisan megfelelő minőségben akarod felvenni, akkor sajna nem lesz elég az integrált hangkártya, de még a hétezeré SoundBlaster se, ott biza ötven-száz körül kezdődik  csak a vas, és fizetős szoftver kell hozzá, az sem két fillér: oké, a százezer pluszos kártyához már adják. Te, ez már elég morcos summa nem? Holott azt még nem is firtassam, mennyibe kerül a hangszigetelése a szobádnak, hogy ne legyen zajos a felvétel. Mert a jó minőségű mikrofon az sajna nem csak az édi hangodat veszi fel, hanem azt is, hogyan nyiszatolja a szomszédod az asszonyt, meg persze a hangod falról visszaverődő részét is, ami sajna modulálja az eredetit, és máris messze nem lesz kristálytiszta.

Érted? Szeretnél felvenni valamit elegendően jó minőségben (a stúdió minőség ennél sokkal, de sokkal odébb van, és az ára meg sajnos nagyságrendekkel), és máris röpködnek a százezrek. És ha csak egy lemezt csinálsz, akkor annak a lemeznek ez csak a rögzítési költsége, pedig még egy nyamvadt plasztikot sem csináltál, eladásról meg aztán pláne nem volt szó.

Persze mehetsz stúdióba is. Sokkal jobb szerkóba énekelhetsz bele: cserébe majdnem ugyanannyi, mint az othoni félhifi, és még nem is marad tiéd a keverő, hogy legközelebb már ingyé használhasd.

Mert itt van ám a kutya elásva: a szemét kiadó, aki megsarcolja a szegény-szegény szerzőt: pénzt feccöl ebbe az egészbe, ami aztán vagy visszajön, vagy nem, és amiből a szerző általában egy büdös vasat sem áll, jó, ha a hangszert ő hozza. Aki meg egy szint alatt mégis feccöl pénzt, arról jó eséllyel előre tudni, hogy úgysem fogják venni, ezért kér önköltséget: nem jótékonysági intézmény egy kiadó sem. Nem hétszentség, de többnyire így van.

Márpedig aki belefeccöl olyan pénzt, amit a szerző nem tud belefeccölni, az joggal várja el, hogy minél többet viszont lásson belőle, meg úgynevezett haszon is előálljon: nem csak a hangmérnök szeretne a gyerekének legalább zsíroskenyeret adni, hanem a kiadó is.  Ha az nem jön vissza, lehúzza a rolót, ilyen egyszerű. Az alkotó meg az alkotásra fordított időt, ő meg abból szeretne pízt. Ha pedig azt irígyled, hogy a kiadónak több a pénze, meg nagyobb és szebb háza, kocsija van, akkor ajánlom Kubát vagy Észak Koreát, ott az egyenlőtlenség ezen fajtái szinte ismeretlenek.

És akkor a marketinget rá se számoltam. Ha Sting új száma nem megy le az MTV-nél, a kutya se fogja venni a lemezt. Na jó, veszik, de nem egymillióan. Ez ilyen. És ne gyere a youtube-bal: naponta ezernyi felvételt tölt fel ezernyi amatőr, tehát lutri, hogy kit néznek meg elegen, hogy híres legyen. A kiadó ebben is segíthet. Lehet, hogy tíz év múlva ez nem lesz igaz, de speciel az egyik legismertebb youtube-os előadó már lemezt adott ki. Vajon miért?

Az nem úgy megy, hogy Sting leír tíz számot, hetven doleszból kihozza a lemezt, és onnan kezdve egymillió korong ára mínusz hetven dolesz a tuti nyereség. Az egy álom. Meg persze a lopikálósok önigazolása, hogy ők dehogy okoznak kárt a lopikálással. Ha a lemez ingyé, vagy — engedjük meg — hetven doleszból van, akkor könnyebb azt mondani, hogy  nincs kár, ha nem fizetek a használatért.

— az ingyenebéd méltósága —

Ismétlem: ha minden alkotás ingyenes lenne, egy idő után csak amatőr szerzők, előadók lennének, márpedig egy Madonna showt, vagy egy Titanicot nem lehet összebaszni napi nyolc óra varrás mellett hetven dollárból. Maradna  a szponzoráció, csakhogy az már most is jelen van szinte minden komoly produkcióban, és nem túlzottan esélyes, hogy sokkal több kivehető belőle.

Volt a kilencvenes évek elején egy „terjeszd szinte ingyé, majd a koncerten bejön a zsé” mentalitás, az tény. Azóta ezek az emberek vagy nem lépnek már fel sehol, vagy épp csak tengődnek a koncertekből, vagy dógoznak és az mellett koncerteznek, vagy ők a Tankcsapda, aki eladta a sötét lelkét a művészt sanyargató kiadónak. Cserébe mondjuk a Tankcsapda vélhetően nem esztergál főműsoridőben, hanem csak a zenéből él, de az már a Tankcsapda baja.

Szintén ismétlés: a mostani szerzői jogi rendszer nem egy tökély. A behajtás módja  meg végképp nem finom lelkű és utánzandó. Sőt. Aki nem hülye, az látja.  De mint említettem már: alakul, változik, és most éppen reménykedünk, hogy jó irányba. Többek közt a torrentezők miatt is, csak ezt pont ők ne érezzék dicsőségnek. Nem értük, ellenük folyik a változás, akár tetszik ez nekik, akár nem, ugyanis — mint már említettem —, valahogyan honorálni kell a szerzőket és kiadókat, és figyelembe venni, hogy befektetni haszonért szokás, és olyan sincs, hogy ha bejött iksz zseton, akkor onnan kezdve ne akarjon  többet harácsolni a gonosz szerző, előadó, meg kiadó.

Ha nem így van azt nem szabadságnak, hanem kommunizmusnak hívják, és az nekem úgy tűnik, nem volt túl sikeres modell.