Itt az ideje, hogy valami jó is szóba kerüljön. Kezdjük egy videóval, ami azt mutatja, hogy a reklám is szakma, lehet jól művelni, ne feledjük pár óra telt el csak a Garros döntő után, és már fenn volt a youtube-on:

 Igen, Federer megnyerte a tizennegyediket, méghozzá a Garrost, ami miatt sokan fanyalogtak, hogy de hát azt nem. Persze továbbra is fognak fanyalogni, mert Nadal már korábban kiesett, és hát úgy az nem ér. Különösebben nem érdekel, Sampras sem mindig Agassi ellen nyerte a finálékat, mégsem mondjuk, hogy ez vagy az a Wimbi nem ér. Pláne, hogy a Maestro nem csak úgy odakocogott a döntőbe és zsebrevágta a kupát. Aki látta, hogyan kerekedett felül az elődöntőben Juan Manuel del Potrón (vagy korábban Haason), az tudja, miről beszélek.

Lehet utálni, meg lehet szeretni Federert, de egy biztos: ha nála valahol ott belül átvált egy kapcsoló, akkor harangoztak az ellenfélnek. Potro egyszerűen félelmetesen teljesített mintegy két órán keresztül, az első szerváit olyan nyolcvan százalék körül hozta, ami valami elképesztően jó arány, de ez nem is annyira érdekes: játszani is jól játszott, nem tudom, kit nem vert volna meg aznap este. Illetve tudom. A másodikat valahogy összevakarta Federer, de a harmadikban Potro egyszerűen lealázta, a szet végén lehetett látni, hogy a Maestro tanácstalan, melléütött labdáknak, óvodás szintű első szervákat adott, és egyébként is jóformán csak ténfergett. A negyedik elején sem sokon múlt, hogy bukja az első adogatójátékát.

Aztán váltott a kapcsoló. Nem, szó nincs róla, hogy ő kezdte volna el alázni az ellenfelet. De csak azért nem, mert pár hibát leszámítva Potro továbbra kiváló volt. Egy ideig a szervái is ugyanolyan jól mentek, mint addig, csak éppen elkezdtek jönni visszafelé, és egyre többször lett belőlük hosszabb labdamenet, amiket túl gyakran nyert a másik csávó. Ami törvényszerűen azt jelentette, hogy Potro kénytelen még erősebben, még jobban kihelyezve adogatni, hogy ez ne következzen be. Az pedig maga az út a hibákhoz, az elrontott első adogatásokhoz és a kétséges másodikakhoz. Meg is történt.

Teljesen mellékesen a Maestro megmutatta, milyen, ha játszik. Demoralizáló lehetett ott a túloldalon, és Potro szaporodó hibái azt mutatták, az is volt. Jellemző eset, hogy Federer viszonylag rövid időn belül kétszer is rövidített tenyérrel, és Potro elsőre még odasprintelt, belepiszkált valahogy, de a másodiknál már megállt félúton.

Pont ez Federer játékának a szépsége: kiszámíthatóan kiszámíthatatalan. Nem két mérkőzést néztem meg életemben, de a játékát ennyire váltogató embert keveset láttam. Talán Sampras volt még, csak az ő fonákja egy kicsit kevésbé volt jó, igaz, cserébe a csak a tenyereséből is elélhetett volna, mert abba gonosz plasztikai sebészek egy ágyút ültettek bele. Hogy miért kiszámíthatóan kiszámíthatatlan? Nem paradoxon. Aki sokat látott tőle, az tudja, szívesen üt a keresztbe mozgó játékos helyére, ahonnan az jött. Meg azt is tudja, hogy hányszor ütötte vissza a labdát, ahová az előbb, miközben az ellenfél már felkészült az oldalváltásra, helyezkedett is rá, és ha kis balszerencséje van, hát csak nézheti, hogy a labda szine pontosan ugyanott pattan fel, mint az előbb, amikor még számított rá, csak éppen most akadálytalanul elpattog valamelyik palánkig.

Sokaktól hallottam, unalmasan játszik, és soha nem értettem őket. Ha van valaki, ai folyton játszik a tempóval, az oldalváltásokkal, és az erővel, az pont ő. Mi lehet ennél érdekesebb, változatosabb?

Mindenki tudja, hogy így lesz. Mindenki tudja, hogy egyszer csak rövidít egyet, amit tízből ötször nem ér el senki, négyszer talán a hálóba bírja valahogy piszkálni, de csak egyszer adja vissza jól, és mégis megcsinálja tizenegyedszerre is. Mindenki tudja, hogy másodikból is képes ászt ütni, mindenki tudja, hogy úgyis a folyosó mellett kívülről befelé eltekerve fog elütni, ha bután a hálóhoz merészkedik ellene valaki, esetleg valamelyik sarokba emel mellette, vagy átlósan leteszi cipő mellé két méterre, hogy pont ne lehessen elérni, és mégis megcsinálja.

Talán mert zseni, azért.

A nap száma a tizennégy, ezt ne feledje senki! És azt sem, hogy talán lesz egy olyan nap, amelyiké pedig a tizenöt lesz.