Rám jött a polmavóság, üssetek a kezemre legközelebb.
Persze, nem onnan indult, hogy egy szép nap felkeltem, összekapartam éjszaka túrta maradványaimat, majd macskamosdás, meg a kávécigi, aztán szembevágtam magamat, hogy hoppá. Minden bizonnyal benne volt Korniss történész — legyek finom — kritikán aluli klipje Jánosunk utolsó beszédéről, jobban mondva tudatmódosult állapotban elkövetett coming outjáról, ami (mármint a Korniss klip) alapján a végén megsajnálja az ember az öreg Átkost. Meg ugye a Fletó is bene van, aki nem bírta ki, hogy ne rúgjon vissza annak a kornak az egyetemes szimbolája felé, amely korszak őt is kihordta, s végül jómunkásember Árpád, aki reflektált rá, talán a kelleténél jóval több jóindulattal a néhai irányában.
Évtizedeket húztam le Átkos János korában, hadd ne keseregjek, holott áldozata voltam én is, ha nem is olyan siratni való, s nem úgy, mint a nagy átlag egyszeri pípöl akkoriban, mert apám s anyám révén s okán a nem teljesen megbízható elemek halmazát bővítettem, ergo volna sérelmem bőven; ugyanakkor hadd ne álmodjam vissza magamat belé, a tudjuk, miért — olyan volt, amilyen.
Megkerülhetetlen ember lett mostanra ez a János, holott, lehetett volna, hogy ne legyen az, elmúlt, épp időben, s ha nincs túlvilág, nincs csak a semmi a halál után, akkor már hiába rugdaljuk vagy sírjuk vissza is akár, neki ezzel nem ártunk, nem használunk, legfeljebb ennen vérnyomásunk ingadozását segíthetjük elő; mire jó az nekünk.
Le kellene végre számolni vele.
Ó, nem mondom, hogy ez csak úgy, meg hogy rittyentsen mindenki egyet, húzza el bal tenyerét a jobb ökle előtt, majd fújjon rá, s volt Átkos János, nincs Átkos János; a kezemet figyeljétek, mert csalok.
Azt mondja mindenki, aki az én nemzedékembe tartozik, vagy netán korábbiba, hogy van, hogy beleütközünk, holott dehogy is, magunk emelünk neki emléket unos-untalan, őt rángatjuk elő, ha kicsit is másként érezzük magunkat, legyen az akár jobb vagy rosszabb, mint szeretnénk. Ő a viszonyítási pont (meg persze a Horthy meg a Ferencjóska), holott lassan lekopik egy emberöltő a térképünkről (másik két nevezett esetében még több), mióta utoljára jártunk az ő és emberei mutatta utakon, ahol ma már a madár se jár, konok arcú nyugdíjasok hordják legfeljebb veres képmását súlyos léptekkel, ha eljön a rászánt idejük, Fletó rugdal vissza, a többi ennél is komolytalanabb; kit érint az egész, tessék már körbenézni: ó, hogy eltűnt minden, ami hozzá köthető.
Átkos János nem egy Napóleon, hogy megérne ennyit.
Magunk alkottunk magunknak belőle démont, bálványt — ki mit szeret inkább csinálni magának otthonra a falvédő fölé —, nem engedjük el, ki bosszút akar állni rajta, ki másért, de húzná vissza a Seolból, még menne is érte, hogy elszakítsa onnan, s lenne akár perverz Orpheusa, pedig tudható, visszanézési kényszerben levők ezen a pályán nem nyerhetnek soha, Hádész nem szereti őket, s az Úr is sóbálványt képes faragni, ha torpannak, s fordítják fejüket vissza.
Ne szeressük, ne utáljuk; túl vagyunk rajta, többé nem tényező az életünkben, tessék már elhinni.
El kéne engednünk végre Átkos Jánost, hadd menjen, merre kell neki.
Update: jómunkásember Árpád reloaded
Persze, nem onnan indult, hogy egy szép nap felkeltem, összekapartam éjszaka túrta maradványaimat, majd macskamosdás, meg a kávécigi, aztán szembevágtam magamat, hogy hoppá. Minden bizonnyal benne volt Korniss történész — legyek finom — kritikán aluli klipje Jánosunk utolsó beszédéről, jobban mondva tudatmódosult állapotban elkövetett coming outjáról, ami (mármint a Korniss klip) alapján a végén megsajnálja az ember az öreg Átkost. Meg ugye a Fletó is bene van, aki nem bírta ki, hogy ne rúgjon vissza annak a kornak az egyetemes szimbolája felé, amely korszak őt is kihordta, s végül jómunkásember Árpád, aki reflektált rá, talán a kelleténél jóval több jóindulattal a néhai irányában.
Évtizedeket húztam le Átkos János korában, hadd ne keseregjek, holott áldozata voltam én is, ha nem is olyan siratni való, s nem úgy, mint a nagy átlag egyszeri pípöl akkoriban, mert apám s anyám révén s okán a nem teljesen megbízható elemek halmazát bővítettem, ergo volna sérelmem bőven; ugyanakkor hadd ne álmodjam vissza magamat belé, a tudjuk, miért — olyan volt, amilyen.
Megkerülhetetlen ember lett mostanra ez a János, holott, lehetett volna, hogy ne legyen az, elmúlt, épp időben, s ha nincs túlvilág, nincs csak a semmi a halál után, akkor már hiába rugdaljuk vagy sírjuk vissza is akár, neki ezzel nem ártunk, nem használunk, legfeljebb ennen vérnyomásunk ingadozását segíthetjük elő; mire jó az nekünk.
Le kellene végre számolni vele.
Ó, nem mondom, hogy ez csak úgy, meg hogy rittyentsen mindenki egyet, húzza el bal tenyerét a jobb ökle előtt, majd fújjon rá, s volt Átkos János, nincs Átkos János; a kezemet figyeljétek, mert csalok.
Azt mondja mindenki, aki az én nemzedékembe tartozik, vagy netán korábbiba, hogy van, hogy beleütközünk, holott dehogy is, magunk emelünk neki emléket unos-untalan, őt rángatjuk elő, ha kicsit is másként érezzük magunkat, legyen az akár jobb vagy rosszabb, mint szeretnénk. Ő a viszonyítási pont (meg persze a Horthy meg a Ferencjóska), holott lassan lekopik egy emberöltő a térképünkről (másik két nevezett esetében még több), mióta utoljára jártunk az ő és emberei mutatta utakon, ahol ma már a madár se jár, konok arcú nyugdíjasok hordják legfeljebb veres képmását súlyos léptekkel, ha eljön a rászánt idejük, Fletó rugdal vissza, a többi ennél is komolytalanabb; kit érint az egész, tessék már körbenézni: ó, hogy eltűnt minden, ami hozzá köthető.
Átkos János nem egy Napóleon, hogy megérne ennyit.
Magunk alkottunk magunknak belőle démont, bálványt — ki mit szeret inkább csinálni magának otthonra a falvédő fölé —, nem engedjük el, ki bosszút akar állni rajta, ki másért, de húzná vissza a Seolból, még menne is érte, hogy elszakítsa onnan, s lenne akár perverz Orpheusa, pedig tudható, visszanézési kényszerben levők ezen a pályán nem nyerhetnek soha, Hádész nem szereti őket, s az Úr is sóbálványt képes faragni, ha torpannak, s fordítják fejüket vissza.
Ne szeressük, ne utáljuk; túl vagyunk rajta, többé nem tényező az életünkben, tessék már elhinni.
El kéne engednünk végre Átkos Jánost, hadd menjen, merre kell neki.
Update: jómunkásember Árpád reloaded
Utolsó kommentek