Ennyi hozzászólás kellett, hogy Tóta W. 56-ról szóló publikációjába belekeveredjenek a zsidók.
Nem is akárhogyan. A publikáció alapvetése az, hogy vegyük már észre, nem a jók harcoltak a gonoszok ellen, hanem ilyen és olyan emberek. Hogy Wittner azért olyan, amilyen, mert vele a gonosz komancsok bántak rosszul, Havas meg azért hörög baromságokat, mert az ő felmenőivel meg a mocskos nyilasok. Mert ők így látták az egyik, illetve a másik oldalt. És ebből Árpád azt hozta ki, hogy „[d]e a közös történelem és a közös emlékezet nem a statisztikából alakul ki, hanem a Havas Szófia élményéből, a Wittner Máriáéból, és mind a többiekéből. Leginkább abból, amikor elfogadjuk, hogy ezek egyenértékű emlékek”, és azt hiszem, józan ésszel ezzel egyetérthetünk.
De mit mond erre az egyszeri magyar?
„Gondolom ugyanilyen megértő lennél, ha valaki a zsidók vagyonelkobzásáról és deportálásáról emlékezne meg pozitívan, mert őt vagy az őseit bántottták a zsidók vagy mert milyen jó hogy a házukba költözhettek. Ugye, ez is személyes emlék, meg egyenértékű”
Ezt mondja.
Mintha az ötvenhatos ramazuri is úgy zajlott volna le, hogy volt egy csoport, ami nem nagyon vághatott vissza.
Lehet, hogy rosszul emlékszem, de negyvennégyben nem igazán az ment, hogy a zsidók is mentek lefoglalni, meg az elhurcoltak cuccában turkálni, és az egyszeri zsidónak nem az volt a baja, mint az egyik deportált szomszédjának, aki panaszkodott, hogy neki nem hagytak a nyilasok a szajréból.
Mert hogyne, ezerkilencszáznegyvenöt előtt a zsidók aztán olyan sok magyart bántottak, hogy tök jogos bosszúként megélhette volna bárki. Ha kérhetném, aki ilyen akad, az tegye fel a kezét. Mondjuk, akinek Kohn Sámuel 1801-ben lemészárolta a családját.
Háhogyne, háhogyne. Kézerdő lesz ebből.
Mondjuk a világháborúk katonái és hozzátartozóik mindkét oldalon, ők igen. Akik között voltak kegyetlenek, emberségesek; mindenfélék — jé, mint ötvenhatban. Nem az SS-ről meg a GPU-ról beszélek (nálunk ÁVÓ, ugye) — oda zömmel hazájuk söpredéke állt be, hanem az egyszerű katonáról, aki nem biztos, hogy emberek öldöklésére vágyott világ életében, és nem örült túlzottan, amikor behívták.
És jé, velük és utódjaikkal is ugyanez a helyzet. Az apátlan családban felnőtt német, orosz, angol, francia nem kis eséllyel gyűlöli az ellenséget a mai napig is akár, mert a nagyanyja melléből dohányzacskót csinált a náci, vagy társaival együtt halálra erőszakolták a komcsik a sufniban.
Ők nem csoda, hogy nem szeretik a másikat.
De a többiek ki tudtak békülni. Szerencsére.
Nem döglök az Ajrópai Unnyóért, de sehol se lenne, ha németek, franciák, angolok, olaszok és egyéb nációk úgy dolgozták volna fel a nagy világégést, ahogy mi tesszük ötvenhattal.
Igaz, ők az első után elég hamar kaptak egy második, el nem feledhető leckét, hogy hogyan nem lehet: Trianon, ha beugrik valakinek, üssön a homlokára; meg a következményeit is jól nézze át. És jusson eszébe, nem csak nekünk jutott Párizs-környéki kastély. Hitler nem a semmiért lett élet és halál ura a Birodalomban.
Modern verziói pedig ugrálgatnak ám. Mondjuk Slota, ha ismerős a neve, meg a nemrég bevédett dekrétumok, hogy csak a magunk és szomszédaink terheit vegyem elő.
Lehet, hogy tényleg esélyt kellene adni Satuéknak egy jó kis polgárháborúra, hogy túlléphessünk ötvenhaton, revízionistáinknak meg egy kis felvidéki kalandra, hogy Trianont is elfelejthessük végre?
Sok vérbe kerülne, de talán hatásos lecke lenne.
Ha már ilyen hülyék vagyunk páran.
Nem is akárhogyan. A publikáció alapvetése az, hogy vegyük már észre, nem a jók harcoltak a gonoszok ellen, hanem ilyen és olyan emberek. Hogy Wittner azért olyan, amilyen, mert vele a gonosz komancsok bántak rosszul, Havas meg azért hörög baromságokat, mert az ő felmenőivel meg a mocskos nyilasok. Mert ők így látták az egyik, illetve a másik oldalt. És ebből Árpád azt hozta ki, hogy „[d]e a közös történelem és a közös emlékezet nem a statisztikából alakul ki, hanem a Havas Szófia élményéből, a Wittner Máriáéból, és mind a többiekéből. Leginkább abból, amikor elfogadjuk, hogy ezek egyenértékű emlékek”, és azt hiszem, józan ésszel ezzel egyetérthetünk.
De mit mond erre az egyszeri magyar?
„Gondolom ugyanilyen megértő lennél, ha valaki a zsidók vagyonelkobzásáról és deportálásáról emlékezne meg pozitívan, mert őt vagy az őseit bántottták a zsidók vagy mert milyen jó hogy a házukba költözhettek. Ugye, ez is személyes emlék, meg egyenértékű”
Ezt mondja.
Mintha az ötvenhatos ramazuri is úgy zajlott volna le, hogy volt egy csoport, ami nem nagyon vághatott vissza.
Lehet, hogy rosszul emlékszem, de negyvennégyben nem igazán az ment, hogy a zsidók is mentek lefoglalni, meg az elhurcoltak cuccában turkálni, és az egyszeri zsidónak nem az volt a baja, mint az egyik deportált szomszédjának, aki panaszkodott, hogy neki nem hagytak a nyilasok a szajréból.
Mert hogyne, ezerkilencszáznegyvenöt előtt a zsidók aztán olyan sok magyart bántottak, hogy tök jogos bosszúként megélhette volna bárki. Ha kérhetném, aki ilyen akad, az tegye fel a kezét. Mondjuk, akinek Kohn Sámuel 1801-ben lemészárolta a családját.
Háhogyne, háhogyne. Kézerdő lesz ebből.
Mondjuk a világháborúk katonái és hozzátartozóik mindkét oldalon, ők igen. Akik között voltak kegyetlenek, emberségesek; mindenfélék — jé, mint ötvenhatban. Nem az SS-ről meg a GPU-ról beszélek (nálunk ÁVÓ, ugye) — oda zömmel hazájuk söpredéke állt be, hanem az egyszerű katonáról, aki nem biztos, hogy emberek öldöklésére vágyott világ életében, és nem örült túlzottan, amikor behívták.
És jé, velük és utódjaikkal is ugyanez a helyzet. Az apátlan családban felnőtt német, orosz, angol, francia nem kis eséllyel gyűlöli az ellenséget a mai napig is akár, mert a nagyanyja melléből dohányzacskót csinált a náci, vagy társaival együtt halálra erőszakolták a komcsik a sufniban.
Ők nem csoda, hogy nem szeretik a másikat.
De a többiek ki tudtak békülni. Szerencsére.
Nem döglök az Ajrópai Unnyóért, de sehol se lenne, ha németek, franciák, angolok, olaszok és egyéb nációk úgy dolgozták volna fel a nagy világégést, ahogy mi tesszük ötvenhattal.
Igaz, ők az első után elég hamar kaptak egy második, el nem feledhető leckét, hogy hogyan nem lehet: Trianon, ha beugrik valakinek, üssön a homlokára; meg a következményeit is jól nézze át. És jusson eszébe, nem csak nekünk jutott Párizs-környéki kastély. Hitler nem a semmiért lett élet és halál ura a Birodalomban.
Modern verziói pedig ugrálgatnak ám. Mondjuk Slota, ha ismerős a neve, meg a nemrég bevédett dekrétumok, hogy csak a magunk és szomszédaink terheit vegyem elő.
Lehet, hogy tényleg esélyt kellene adni Satuéknak egy jó kis polgárháborúra, hogy túlléphessünk ötvenhaton, revízionistáinknak meg egy kis felvidéki kalandra, hogy Trianont is elfelejthessük végre?
Sok vérbe kerülne, de talán hatásos lecke lenne.
Ha már ilyen hülyék vagyunk páran.
Utolsó kommentek