Kis kedvencünk terembura ismét leszállott közénk a magosból, és mint megszoktuk tőle, dől belőle a hülyeség, no de őt nem is az eszéért szerettük eddig se.
A kevés dolog egyike, amit még ő is képes felfogni, hogy igen, bármiféle ügy- per- és felesarcbadöntő népsavazás konkrétan alkalmatlan a kormány megbuktatására. Megjegyzem, Istennek hála: az hiányozna még csak.
Ott kezdődik a marhaság, amikor arra hivatkozik, hogy a kormány támogatottsága a béka segge alá csökkent, és „ilyenkor minden normális demokráciában feloszlatnák a Parlamentet és új választásokat írnának ki. Itt nem ez történik, ergo ez itt nem normális demokrácia”.
Még mielőtt bárki, megjegyzem, az effektus valóban működik a gyakorlatban. Általában nyalka, egyenruhás férfiak szoktak az ilyesmiben segédkezni, és aztán vagy negyed évszázadig csücsül az istenadta nép felett egy idősebb — de legalábbis középkorú —, díszes ruhába öltözött bácsi, vagy több-kevesebb rendszerességgel váltogatják egymást más idősebb — de legalábbis középkorú —, díszes ruhába öltözött bácsikkal.
Ami egyébként, ha az idősebb — de legalábbis középkorú —, díszes ruhába öltözött bácsi — teszem azt — negyed évszázadig van hatalmon, akkor be szokott jönni több szempontból, csak éppen ez bizonyos állampolgároknak okoz apróbb kellemetlenségeket. De szerencsére ők kevesen vannak — a többség nálunk sem szenvedett annyira húsz-harminc éve.
Demokráciákban ez nem. A kormány népszerűtlensége sok mindenre feljogosít, lehet köpködni, sípolni, kereplőzni, de Parlament-oszlatásra nem ad jogalapot. Talán emlékeznek még páran bizonyos Margaret Thatcherre. Na, az ő népszerűsége nem kevés ideig istentelenül a béka valaga alatt volt — nota bene a cucilista tévé mutogatott is rá, hogy tessék, ilyen a népnyúzó kaptlzmus —, mostanra meg nosztalgiával gondolnak rá, de holmi Parlament-oszlatósdi a megfelelő értelmi képességgel rendelkező emberek halmazában nem fordul senki fejében a legrandább időszakban sem.
Az úgynevezett választási ciklus végén van egy népi társasjáték, ami a lottózáshoz hasonlatosan mindenféle ikszek elhelyezésével történik, na ott lehet alkalmazni a mindenféle népfenséges biszbaszokat.
Ráadásul, aki kicsit figyel, az azt is észrevette, hogy ami itt folyik az a politikába vetett hit durva inflációja. Konkrétan a választók java mára utálja az összes díszfaszt aki a Parlamentben kepeszt. Persze az átlag Fidesz-szavazó kevésbé fordult el az ő pártjától, ezért ők most többen vannak, és ha a dolgok a rendes menetükben haladnak, akkor nincs az a cicomás választási költségvetés, amivel a Klón visszacsábíthatná a híveket, ergo két év múlva váltás lesz odafenn; ami rendjén is van — oszt hogy ettől jobb lesz-é az majd kiderül.
Az ideiglenes Alkotmány emlegetése című ősi dák népszokás is beficcen persze, holott mindössze annyi a helyzet, hogy eddig a rengeteg valakit, aki megpróbálta lecserélni azt a szerencsétlen preambulumot, azt jól lesavazták. Ráadásul, ha valaki, hát a Kotmánybíróság volt főnöke talán ajtentikus személy Kotmány dolgában, s ő azt mondta: „[a]z átmenetiség [...] csak a keletkezési körülményeket jelzi, az alkotmány hatályát nem befolyásolja. «Ideiglenes» alkotmány ugyanis nincs. Tartalmilag sem volt az alkotmányban egyetlen olyan rendelkezés sem, amely egy speciális «átmeneti» időszakra szólt vagy értelemszerűen csak arra szólhatott volna”. Pont. Guglizz, ha nem hiszed!
Természetesen kapunk a terrorból is, hogy hát amiatt nincsenek százezres meg milliós tüntetések nálunk, pedig ha nem lett volna (lenne?) terror, akkor hű, meg huhú. Az embernek ilyenkor ugrik elő a „hun teccik magának élnie, kedves bácsi?” fedőnevű kérdés a szájából. A rossz emlékűre sikeredett Astoria-környéki nagygyűlésről tízezrek távoztak mindenféle sérelmek nélkül, jómagam a tűztől nem messze sétálva találkoztam pár tucat marcona rendárral, akik felvilágosítottak, hogy igen, a balhé java lement, ők mennek az akárhová oszlatni, és hogy nekem is jóccakát. Holott közibém is lövethettek volna.
Az emberek kérem szépen nem azért nem mennek el tömegtüntetni, meraterror. Lófaszt. Ha így lett volna, akkor a kettőezerhatos sajnálatos események java része nem a Kossuth-tér szarráhugyozásáról és húggyászarásáról, sem nem engedély nélküli zsibvásározásból, pláne nem a tévé vandál, de legalább céltalan szétveréséből állt volna, hanem valóban százezrek lettek volna az utcán, hogy aszongya hess Klón anyád picsájába, mert mi, a népfeneség aztat akarjuk és punktum.
És azt a hazugságot se tessenek már tekergetni a verklin, hogy aszongya „[a] terror, a megfélemlítés ebből a szempontból sikeres volt. Az emberek tényleg félnek, pár ezernél több utcára menni nem mer”, mert komolyan mondom aki ilyet mond, azt sebesen szembesíteni kellene a tavalyi Fidesz-rendezésű zenés-táncos magzatelhajtás szervezőivel és persze a Magyar Nemzet neves kolumnistásaival, akik nem kétszáz ember összegyűléséről beszéltek.
Az átlagember ugyanis a kettőezerhatos sajnálatos eseményeket úgy élte meg, hogy nagyon sajnálják ugyan, aki vétlenül kapott, de cserébe örülnek, hogy a rendárok odabasztak a csőcseléknek. Nem, nem hősök az csak a pomogács.infónál és társainál szakszó rájuk. Csőcselék. Ami megkapta azt, amit érdemelt. Ami persze (így) finoman szólva sem árnyalt recepciója a történteknek, de közhangulatnak azért közhangulat.
A kevés dolog másika, amit képes volt értelmesen felfogni szerzőnk, hogy ezek a szakszervezetek az ő sztrájkjaikkal nem mennek semmire. Csak azt nem teljesen érti, miért. Az a dolog egyik fele, hogy a szakszervezet — mint olyan — afféle komancs leányálom. A valóságban mindenütt valami maffiaféle, és persze ez Magyarországon természetesen még olyanabb. A másik az, hogy ha a vasutasok sztrájkolnak, akkor az egyszeri ember nem azt mondja, hogy szegény vasutasok, hanem azt, hogy a basszák meg a sztrájkjukat. Vagyis ismét a valós támogatás teljes hiánya állott elő, akár a Kossuth-téren parádézó hősök esetében: kellenek a fasznak!
Általános sztrájkot emlegetni, na az meg még a galaktikus muhaha kategóriája a százezer kényszervállalkozó és hipermarket-átviteltechnikus hazájában, de fedje lepel.
Ám a konklúzió az aztán odabé. Hogyaszongya legyen passzív rezisztencia. Noch dazu szerzőnk önmaga postjához komentelve még meg is adja a frankót: „[p]ár ezer notóriusan lassú és óvatos autós már önmagában is csodákat tehet. De nem kell itt leragadni, lehet lassan menni az utcán is meg a lépcsőn, az aluljáróban, a metrón”, amire nekem annak a pár százezer másik embernek a képe villan be, akik vérben forgó szemekkel küldik el a halál véres faszára a hősiesen passzív ellenállókat, akik örülnek, ha irhájukat.És közben fröcsög a vér.
Arról az apróságról nem beszélve, hogy ha így, akkor a passzív rezisztencia már működik. Araszolunk a dugóban, a pénztárnál negyvenezer forintot kétszáz forintos utalványokkal fizet az állatja, és azokat a pénztáros egyenként húzza át, a bürökrácia pedig húsz ajtón keresztül vezet el egy apró ügy elintézéséig. Az ilyet kollektíven nem szeretjük, de hogy nem a Klón elzavarása, hanem a totojázó anyjába küldése a népfeneség első gondolata, ha szembetalálkozik vele, az ziher.
Kell ez nekünk? Biztos? Jó, tudjuk, vicc.
Csak szar.
A kevés dolog egyike, amit még ő is képes felfogni, hogy igen, bármiféle ügy- per- és felesarcbadöntő népsavazás konkrétan alkalmatlan a kormány megbuktatására. Megjegyzem, Istennek hála: az hiányozna még csak.
Ott kezdődik a marhaság, amikor arra hivatkozik, hogy a kormány támogatottsága a béka segge alá csökkent, és „ilyenkor minden normális demokráciában feloszlatnák a Parlamentet és új választásokat írnának ki. Itt nem ez történik, ergo ez itt nem normális demokrácia”.
Még mielőtt bárki, megjegyzem, az effektus valóban működik a gyakorlatban. Általában nyalka, egyenruhás férfiak szoktak az ilyesmiben segédkezni, és aztán vagy negyed évszázadig csücsül az istenadta nép felett egy idősebb — de legalábbis középkorú —, díszes ruhába öltözött bácsi, vagy több-kevesebb rendszerességgel váltogatják egymást más idősebb — de legalábbis középkorú —, díszes ruhába öltözött bácsikkal.
Ami egyébként, ha az idősebb — de legalábbis középkorú —, díszes ruhába öltözött bácsi — teszem azt — negyed évszázadig van hatalmon, akkor be szokott jönni több szempontból, csak éppen ez bizonyos állampolgároknak okoz apróbb kellemetlenségeket. De szerencsére ők kevesen vannak — a többség nálunk sem szenvedett annyira húsz-harminc éve.
Demokráciákban ez nem. A kormány népszerűtlensége sok mindenre feljogosít, lehet köpködni, sípolni, kereplőzni, de Parlament-oszlatásra nem ad jogalapot. Talán emlékeznek még páran bizonyos Margaret Thatcherre. Na, az ő népszerűsége nem kevés ideig istentelenül a béka valaga alatt volt — nota bene a cucilista tévé mutogatott is rá, hogy tessék, ilyen a népnyúzó kaptlzmus —, mostanra meg nosztalgiával gondolnak rá, de holmi Parlament-oszlatósdi a megfelelő értelmi képességgel rendelkező emberek halmazában nem fordul senki fejében a legrandább időszakban sem.
Az úgynevezett választási ciklus végén van egy népi társasjáték, ami a lottózáshoz hasonlatosan mindenféle ikszek elhelyezésével történik, na ott lehet alkalmazni a mindenféle népfenséges biszbaszokat.
Ráadásul, aki kicsit figyel, az azt is észrevette, hogy ami itt folyik az a politikába vetett hit durva inflációja. Konkrétan a választók java mára utálja az összes díszfaszt aki a Parlamentben kepeszt. Persze az átlag Fidesz-szavazó kevésbé fordult el az ő pártjától, ezért ők most többen vannak, és ha a dolgok a rendes menetükben haladnak, akkor nincs az a cicomás választási költségvetés, amivel a Klón visszacsábíthatná a híveket, ergo két év múlva váltás lesz odafenn; ami rendjén is van — oszt hogy ettől jobb lesz-é az majd kiderül.
Az ideiglenes Alkotmány emlegetése című ősi dák népszokás is beficcen persze, holott mindössze annyi a helyzet, hogy eddig a rengeteg valakit, aki megpróbálta lecserélni azt a szerencsétlen preambulumot, azt jól lesavazták. Ráadásul, ha valaki, hát a Kotmánybíróság volt főnöke talán ajtentikus személy Kotmány dolgában, s ő azt mondta: „[a]z átmenetiség [...] csak a keletkezési körülményeket jelzi, az alkotmány hatályát nem befolyásolja. «Ideiglenes» alkotmány ugyanis nincs. Tartalmilag sem volt az alkotmányban egyetlen olyan rendelkezés sem, amely egy speciális «átmeneti» időszakra szólt vagy értelemszerűen csak arra szólhatott volna”. Pont. Guglizz, ha nem hiszed!
Természetesen kapunk a terrorból is, hogy hát amiatt nincsenek százezres meg milliós tüntetések nálunk, pedig ha nem lett volna (lenne?) terror, akkor hű, meg huhú. Az embernek ilyenkor ugrik elő a „hun teccik magának élnie, kedves bácsi?” fedőnevű kérdés a szájából. A rossz emlékűre sikeredett Astoria-környéki nagygyűlésről tízezrek távoztak mindenféle sérelmek nélkül, jómagam a tűztől nem messze sétálva találkoztam pár tucat marcona rendárral, akik felvilágosítottak, hogy igen, a balhé java lement, ők mennek az akárhová oszlatni, és hogy nekem is jóccakát. Holott közibém is lövethettek volna.
Az emberek kérem szépen nem azért nem mennek el tömegtüntetni, meraterror. Lófaszt. Ha így lett volna, akkor a kettőezerhatos sajnálatos események java része nem a Kossuth-tér szarráhugyozásáról és húggyászarásáról, sem nem engedély nélküli zsibvásározásból, pláne nem a tévé vandál, de legalább céltalan szétveréséből állt volna, hanem valóban százezrek lettek volna az utcán, hogy aszongya hess Klón anyád picsájába, mert mi, a népfeneség aztat akarjuk és punktum.
És azt a hazugságot se tessenek már tekergetni a verklin, hogy aszongya „[a] terror, a megfélemlítés ebből a szempontból sikeres volt. Az emberek tényleg félnek, pár ezernél több utcára menni nem mer”, mert komolyan mondom aki ilyet mond, azt sebesen szembesíteni kellene a tavalyi Fidesz-rendezésű zenés-táncos magzatelhajtás szervezőivel és persze a Magyar Nemzet neves kolumnistásaival, akik nem kétszáz ember összegyűléséről beszéltek.
Az átlagember ugyanis a kettőezerhatos sajnálatos eseményeket úgy élte meg, hogy nagyon sajnálják ugyan, aki vétlenül kapott, de cserébe örülnek, hogy a rendárok odabasztak a csőcseléknek. Nem, nem hősök az csak a pomogács.infónál és társainál szakszó rájuk. Csőcselék. Ami megkapta azt, amit érdemelt. Ami persze (így) finoman szólva sem árnyalt recepciója a történteknek, de közhangulatnak azért közhangulat.
A kevés dolog másika, amit képes volt értelmesen felfogni szerzőnk, hogy ezek a szakszervezetek az ő sztrájkjaikkal nem mennek semmire. Csak azt nem teljesen érti, miért. Az a dolog egyik fele, hogy a szakszervezet — mint olyan — afféle komancs leányálom. A valóságban mindenütt valami maffiaféle, és persze ez Magyarországon természetesen még olyanabb. A másik az, hogy ha a vasutasok sztrájkolnak, akkor az egyszeri ember nem azt mondja, hogy szegény vasutasok, hanem azt, hogy a basszák meg a sztrájkjukat. Vagyis ismét a valós támogatás teljes hiánya állott elő, akár a Kossuth-téren parádézó hősök esetében: kellenek a fasznak!
Általános sztrájkot emlegetni, na az meg még a galaktikus muhaha kategóriája a százezer kényszervállalkozó és hipermarket-átviteltechnikus hazájában, de fedje lepel.
Ám a konklúzió az aztán odabé. Hogyaszongya legyen passzív rezisztencia. Noch dazu szerzőnk önmaga postjához komentelve még meg is adja a frankót: „[p]ár ezer notóriusan lassú és óvatos autós már önmagában is csodákat tehet. De nem kell itt leragadni, lehet lassan menni az utcán is meg a lépcsőn, az aluljáróban, a metrón”, amire nekem annak a pár százezer másik embernek a képe villan be, akik vérben forgó szemekkel küldik el a halál véres faszára a hősiesen passzív ellenállókat, akik örülnek, ha irhájukat.
Arról az apróságról nem beszélve, hogy ha így, akkor a passzív rezisztencia már működik. Araszolunk a dugóban, a pénztárnál negyvenezer forintot kétszáz forintos utalványokkal fizet az állatja, és azokat a pénztáros egyenként húzza át, a bürökrácia pedig húsz ajtón keresztül vezet el egy apró ügy elintézéséig. Az ilyet kollektíven nem szeretjük, de hogy nem a Klón elzavarása, hanem a totojázó anyjába küldése a népfeneség első gondolata, ha szembetalálkozik vele, az ziher.
Kell ez nekünk? Biztos? Jó, tudjuk, vicc.
Csak szar.
Utolsó kommentek